Ősapa

Fürge, ferde mandula-szemével Panni, Sári, Katika hugom csilloghatna nemcsak itt e szellős, szőlőfedte kék hegyoldalon: forgolódhatnának bort-jókedvet töltve-öntve egy kán udvarán; rokon lenne ott is mind a vendég, egy kicsit tatár még mindahány. Vagy mongol, vagy tungúz… tudja ördög: minden arcon van valami nyom, emlékeztető a közös ősre: dőlt toronyra a sokféle rom; az ősre, ki nevetve-ölelve szerteszórta mind a kincseket, melyeket magukra szedtek aztán a Kállayak, Urhegyiek, Hadfyak, Ferenczyek, Janiak: zúg köröttem, vigad a család, mintha azért gyűlt volna csak össze, hogy megülje a zsákmányolást. Gyémántgombként csillog egy hiúz-szem, aranytálként egy japán-mosoly – Én mit kaptam barna homlokáról, a nagy ős vas homloka alól? Gyermek-álmát, mely nyugatra hozta s vitte volna még tovább, tovább, zsebrevágni mindent, ami fényes, mindenestül Páris városát? – Nézek arra sóhajtva-nevetve, ő sunyit ki belőlem, a vén kalandos, kit főlehajtva István sem látott, hacsaknem ág hegyén… Nem paripák, a diófa mellett két-három vén kerékpár lapít, azon gyűltek össze a tatárok, csepülik a kor áldásait. Száll a szó és véle arcról-arcra gúny és dac és düh ugrándozik, mintha az ős táncoltatná lelkét, próbálgatná hunn-fintorait. Magamba, magamon mosolyogva, vagyis kicsit lelkem jobb felén, hívogatom én is… szinte mordul: „csak szabadságod ne hagyd, öcsém! Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha börtönfalként fordul vissza rád?” Úgy hajtom a pohár bort le, néki, mint koncot a vadnak, rácson át.