Téli kép

Perecet dobáltak, dalolva
rázták az üveget kezükben,
ahogy a dombról vad iramban
lecsusszantak a szürkületben.
Repült a bor és szállt az ének,
szórták a jó kedvet magukból,
nekilódultak a szánszélnek
egy-egy váratlan fordulatkor.
Pezsgőn, pirosan úgy ömöltek
a dombtarajról, hol a nap
bucsuzót intett már a völgynek,
mint pezsgő, piros sugarak.
Szánkó szánkóra, pántlikásan
villantak el egymásután,
a legutolsó nagy batárban
szerszámán izzadt hat cigány.
Szállt a dal, csak a kis menyasszony
ült némán, kedves kérkedésben,
fátylát vigyázta, messze usszon,
hadd lobogjon a téli szélben –
erre emlékszem, hogy egy percre
előttünk robogtak; zihálva
szökdeltek lovaik előre,
nagy tomporukról szállt a pára.
S eltüntek máris; karjuk verte
az útra hajló ágakat
és szórták az ágak fejükre
a porzó, csillogó havat.
Meg-megszakadt egy pillanatra,
a dal, mintha a vad menet
hatalmasakat csuklott volna,
egy-egy fagyos göröngy felett.
Erre emlékszem – mint a rabló
mesebeli sárkány, lihegve
kúszott a menet a laposból
fürgén egy újabb meredekre,
úgy vitte, vonszolta magával
öntelten, büszkén kurjongatva
azt a kislányt, ki mosolyával
küzdött, hogy lám-lám elragadta.
S míg hasztalanul próbálkoztam
rést harapni a perecen,
bámészkodtam utánuk hosszan,
ez volt, ez hát a szerelem.
Kis nénécskémre pillantottam,
pirosan törölgette orrát,
topogott, forgott izgatottan,
alig várta, hogy elrabolják.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]