Téli kép

Perecet dobáltak, dalolva rázták az üveget kezükben, ahogy a dombról vad iramban lecsusszantak a szürkületben. Repült a bor és szállt az ének, szórták a jó kedvet magukból, nekilódultak a szánszélnek egy-egy váratlan fordulatkor. Pezsgőn, pirosan úgy ömöltek a dombtarajról, hol a nap bucsuzót intett már a völgynek, mint pezsgő, piros sugarak. Szánkó szánkóra, pántlikásan villantak el egymásután, a legutolsó nagy batárban szerszámán izzadt hat cigány. Szállt a dal, csak a kis menyasszony ült némán, kedves kérkedésben, fátylát vigyázta, messze usszon, hadd lobogjon a téli szélben – erre emlékszem, hogy egy percre előttünk robogtak; zihálva szökdeltek lovaik előre, nagy tomporukról szállt a pára. S eltüntek máris; karjuk verte az útra hajló ágakat és szórták az ágak fejükre a porzó, csillogó havat. Meg-megszakadt egy pillanatra, a dal, mintha a vad menet hatalmasakat csuklott volna, egy-egy fagyos göröngy felett. Erre emlékszem – mint a rabló mesebeli sárkány, lihegve kúszott a menet a laposból fürgén egy újabb meredekre, úgy vitte, vonszolta magával öntelten, büszkén kurjongatva azt a kislányt, ki mosolyával küzdött, hogy lám-lám elragadta. S míg hasztalanul próbálkoztam rést harapni a perecen, bámészkodtam utánuk hosszan, ez volt, ez hát a szerelem. Kis nénécskémre pillantottam, pirosan törölgette orrát, topogott, forgott izgatottan, alig várta, hogy elrabolják.