Meglassul a szekér…

Meglassul a szekér, hegynek föl döcög, apró falu guggol a kis hegy mögött, ünnepel, varázzsal zsufoltig tele, látatlan is megcsap forró közele. Karácsony, karácsony – ó be messze lát szemem e réteken s éveimen át! Hányadszor jövök már! – Régi hegytető, hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő! Hideg van, hideg van, földi vad hideg, üresen loholnak benne a szelek. Be más hideg volt az, mikor próbakép Jézus ereszté ránk mennye friss legét! Mikor a földre még az a fagy terült, amely ott csillog a csillagok körül, mikor a hóban az ablaknál vidám mezétlábas angyal szállt angyal után! Vidéki emlékek, mint e tar, fehér havas úti fák, úgy lebegtek elém; emlékek, emlékek, ó már hagyjatok, kisértetek vagytok, rég meghaltatok. Meghalt, tudom én jól, minden ami volt, ez a falu sem az, régen ami volt, úgy éli – üvegbe fagyva – életét, mint asztalomon a levélnehezék. Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék, én sem az vagyok már, aki rég valék! Lábamnál az ülés rejtekeiben Jean-Jacques Rousseau összes műveit viszem. Messzi büszke tájak új elveivel esetlen közelgek, csüggedt Gulliver, amit megérintek, amihez nyulok, mindent összerontok és elpusztitok.