Meglassul a szekér…

Meglassul a szekér, hegynek föl döcög,
apró falu guggol a kis hegy mögött,
ünnepel, varázzsal zsufoltig tele,
látatlan is megcsap forró közele.
Karácsony, karácsony – ó be messze lát
szemem e réteken s éveimen át!
Hányadszor jövök már! – Régi hegytető,
hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő!
Hideg van, hideg van, földi vad hideg,
üresen loholnak benne a szelek.
Be más hideg volt az, mikor próbakép
Jézus ereszté ránk mennye friss legét!
Mikor a földre még az a fagy terült,
amely ott csillog a csillagok körül,
mikor a hóban az ablaknál vidám
mezétlábas angyal szállt angyal után!
Vidéki emlékek, mint e tar, fehér
havas úti fák, úgy lebegtek elém;
emlékek, emlékek, ó már hagyjatok,
kisértetek vagytok, rég meghaltatok.
Meghalt, tudom én jól, minden ami volt,
ez a falu sem az, régen ami volt,
úgy éli – üvegbe fagyva – életét,
mint asztalomon a levélnehezék.
Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék,
én sem az vagyok már, aki rég valék!
Lábamnál az ülés rejtekeiben
Jean-Jacques Rousseau összes műveit viszem.
Messzi büszke tájak új elveivel
esetlen közelgek, csüggedt Gulliver,
amit megérintek, amihez nyulok,
mindent összerontok és elpusztitok.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]