Két lovat vertünk…

Két lovat vertünk, négyet aztán fölfelé a meredek úton, biztattuk derekasan őket, folyt az izzadság homlokunkon. Egyikünk a zablát cibálta, ketten a hátsó kereket nyomták, midőn – csak ez hiányzott – az őszi zápor megeredt. Nem volt olyan hosszan kanyargó, a messzefutó mennydörgés sem, amilyen istenáldás erre fölzendült a kocsiülésen. Mondta a textust kitárt karral jó apám, ő volt a kocsis, fölnézett és levette hozzá fejéről a kalapot is. Farolt a szekér, még szerencse: csak egy kereke roppant össze; megindult így is, dőlt a csévés kukorica és tök a vizbe. A két keréknyom patak volt már tajtékzó, fröcskölő patak, fickándoztak a csévék benne mint fürge, jókedvű halak. Bokáig álltam benne én is, tántorogva, az áradásban és könnyem nyelve még dühöngőbb vihart, bajt, égzengést kivántam. Küzködésünkre bár özönviz, a végitélet szakadt volna, söpörjön vissza mindenestül ahonnan jöttünk, a pokolba!