Délibáb

Simontornyán volt még három Mari néni, nagyszámu Juliska néni és egy Rézi néni s ugyanannyi bácsi, nagy hasukkal, óraláncaikkal, a láncon zsuzsukkal, főleg iránytűkkel, mintha titkon messze készülődtek volna, baljós tengerekre. Addig is vasárnap, litánia után kuglizni gyültek a nagykocsma udvarán. Beszopva bajszukról a sör üde habját, fogták a golyókat, soká lóbálgatták, azután kivágták s fütyültek utánuk. Még föl is ugrottak, mint a régi ágyuk. Guggoltak, pörögtek, úgy dörögtek onnan felém, aki elül a dübörgő dobban félve állítgattam a lekaszált bábot; méltán, mert eldobták egyszer a bokámat. Ennek köszönhettem, hogy már ifjú fővel Kaposvárt is láttam, noha lepedőben. Simontornyán ért a háború is, éppen erős gombozásban a vén Vár tövében. Csákókkal, zászlókkal, lovakkal zsúfolva, mintha egy kis fiú tarka rajza volna, csillogva ez a nap ugy tünik föl nékem… Mit tagadjam, én is harci lázban égtem. Előbb Laci, ángyom öccse esett el, majd Imre sógor, aztán még egy sógor meghalt; majd Joó Döme bácsi; majd a szomszéd fia; még a kanásznak is meg kellett halnia. A negyvennégyesek ezrede háromszor pusztult el, tisztestől, utolsó bakástól. Hol van ez a világ, hol van az ifjuság? föld felett magasan, akár a délibáb remeg és csillámlik: – akik egykor voltak, fittyet hányva bohón a vaskos valónak, testtelenül, fejjel lefelé vonulnak: integetnek: te is közibénk állsz holnap.