A szabad sajtóra

Pihegve, fujva, homlokára zord szókból vonva ráncokat száll Gyántra is, rohan zihálva a pesti esti lap. Mint héjja csap le. Mint a bomba vetné lángszikráit tovább – Takács bácsi nem száll. A porba álmosan huzza papucsát. Nem szárny, papucs lebben bokáján; vállán bádogtarisznya lóg. Mint harcsák hápognak homályán, fúnak a hirlapok. De végre… „itt a lap!” – az óltól odasandít a ház ura. „Nagymama kukkantson belé” – szól. „Ha majd ülök” – szól nagyanya. Mert ég a nyár s a munka láza. S nagyanya, ha ül, szendereg. Álmait hű ebként vigyázza orrán a szemüveg. Ölén a lap, a lobogó, a szabad szó zászlaja, lobog! Tolongnak, egymást tulzajongva, zúgnak a harcraszánt sorok. „Ne bolygassuk a föld ügyét már!” bőg egy kövér és szinte kést emel, noha megkapta rég már, amiért bőg, a pénzt… – „Mi kell nekünk?” – zeng a vezércikk s ahogy hajlongva énekel (a gyáriparról), messze érzik, megkapja ő is, ami kell. „Jövök!” – csicserg a nagy szinésznő s látni fénymázas mosolyán, mit adott le e jó hirért ő, s ad még le ezután. …Ám nagymama csak alszik, alszik s haj, a tervet sem tudja meg, melyért egy bankár – bárhogy alkszik – szintén leszur pár ezreket. A célt, melyért kardot s hegyébe jó pénzt ragadt egy honatya, a bölcs, kinek aranyat ér, de rögtön, minden szava. A célt, melyért a nagy közgazda a nép helyett üvöltve sír és küzd… sikerrel, akkor is, ha hallgat; komoran, mint a sír. „Nó, mi az újság?” – hangzik este. „Semmi jó” – ásit szüle rá. – „Hach” – hördül szinte, lekerengve a lap a szék alá. Lassan lemond mindenről ottan. Elfogja egy bús sejtelem. Holnap… fejjel le… darabokban csüng, mártir, egy horgas szegen… „Buta vidék!” – süvíti mérgét a közíró a vég előtt. Elve van… csak kétannyi bérért irna ellenkezőt. „Kultúra…” – nyögi még – „előre…” A vér a fejébe tolul. Csend. Végre egy kéz, eltünődve, feléje nyúl.