Évforduló

Az új hold, mint begyes kakas haladt kényesen már a duzzadt fellegek felett. Mint véres vadállat-szemek csillogtak ránk a poharak. S mi rekedten a daltól, nyolcan, férfi-rokonok már hallgattunk a diófa alatt, az ősz alatt, mely zörgő gallyakat ejtve halkan nyítt s föl-fölzokogott: majd fölüvöltött, mindnyájunk helyett, kik némábbak voltunk, mint ő – a rég-halott testvér, sógor, ki egykor velünk vigadott s aztán… ki tudja, aztán hova lett! Mert nem ő fekszik, nem ő odaát, az éj taván túl a domboldalon, csak ifju bánatom alszik ott s lassan feledi magát…