Bűnbánatom

Bűnbánatom, elmélkedésem, magányom árnyékos helye, a pince, hova elvonultam nehéz szívvel, mint remete, bő szüreteknek ára-nincs borával van tele. És fönt, hová szemét emelné, ki megveti a földi bűnt, helyén a napnak, föllegeknek, egy megkezdett nagy sonka csüng; jó karéjokban tünt le róla, mi eddig már letünt. Itt élek én. Itten vivódom, bús gondjaimmal napra-nap, hogy röppenő szekérbe fogjam szárnyas gondolataimat, huzom hozzám a tintatartót, s tolom a poharat. Órák telnek, napok suhannak. Nem látok senkit, csak a csőszt. És Barta bácsit, ki vidáman a hegy lábáról már köszönt s fölcipelve kilencven évét lerogyva fujja: dönts. Döntök, iszunk és ujra döntök. Lágyul, megkönnyül a vidék. Ormán, mint puha fellegen hallom a börtöntöltelék, a hajdani vén lókötő ajkáról az igét. – Ösmertem apád, nagyapád. Dédapád! – szól s én békülő szivvel ülök, nagy-bizalomban, mintha mellettem nem is ő locsogna, de az utján kissé megpihenő Idő – Meghaltak mind… Jó borivók voltak… – szól s hosszan elmereng, gégéje mozdul, az idézi a letűnt régi ízeket, bólintása azoknak áldoz, minden mást elfeled. Feledem én is, ami volt. Könnyülök, jobban, mint a nyár. Ha nevemet elveszteném, azért se néznék hátra már. Csak ember vagyok, és csak úgy ahogyan a madár madár.