A mécsesre a diófán

Diófán ég a vén pince-mécses. Nem azért, hogy szájad el ne téveszd. Int a hegyről hazabaktatóknak, mint őrtorony tévelygő hajóknak. Az ágbogas fa közepén ottfenn, a harmatos, sötét levelekben, úgy piroslik, mint a szív a testben a nyárvégi hűvösödő estben. Vén borisszák lassan botorkálva, hosszúszőrű nagy homály-subába, mint emlékek a multak ködéből, támolyognak felé a sötétből. Térdig vastag éjben gázol lábuk. Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk. Áldomásra úgy ülnek le néha, ha másra nem, a Szent-Jánoséra. Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd pincékből, de dülöngélve onnét, hol társaik horkolnak már holtan, üdvözítő, örökös mámorban. Köpenyemben a rossz falnak dőlve felelgetek ritka kérdésökre. Arcunkat a lámpa lágy aranyja egy családdá szinezi-kavarja. Elhallgatunk; a vén lámpát nézem. Mintha fölöttem a közel égen sors-csillagom volna az a lámpás – Azt mutatja: itt van a megállás!