Hegyen tanyázom…

Hegyen tanyázom, présház a lakásom, csúcson, mégis meredek part alatt. Mint fecske-fészekből nézem a tájat, életemet is, amely lent maradt. Por burkolja a kis falut; felette a temető villog csupán ide; kacsint a déli fény egy-egy keresztről: a halál ravaszdi tekintete. És ott nyugatra túl a láthatáron, a gyümölcsfákkal csipkés halmokon, mint óriási tündérkatlan izzik a hegyek közt rejtőző Balaton. Habját nem látni, csak a déli napnak a vízről égre robbant sugarát – ragyogtatja a tó, mint összehajló szerelmes arcok egymás mosolyát. Napszámra vén kőasztalomra dőlve e két fény játékát nézegetem: az életét és arrébb a halálét; korty közben rajtuk áll meg a szemem. Élet, halál – oly mindegy itt nekem már, az egyik nem víg, másik nem setét: egy óriási arc nyitja cserélve reám hol egyik, hol másik szemét.