Fölkél a szél

Fölkél a szél. Nyugatról óriási fekete táblákat emel az ég – elnézem rajtuk a hamar Jövendő: a villámok vad gyorsírás-jelét. Mi fenyegethet? Se barmom kint, se búzám. Egykedvűn nézem, bárhogy zeng-vakít, a nyers erőt, a villogó dühöngés tábláit és parancsolatait. Eszelősen, a harmincon is túl már képzelt világban élek hallgatag. Férfi vagyok s a szeszes, könnyü lázat, nem hevertem ki ifjúságomat. A munka vár, a gond szorít – kitartón, mint ki dolgában eljár emberül: kószálok… és ha kérdeznek, gyanakvón húzódom el a polgárok elől. Micsoda szekta tagja vagy, tünődöm, milyen istennek, szörnynek áldozol, miket jártodban is mormolsz, a szókkal, míg arcodon fintor fut és mosoly; a rögeszmével, hogy mint a madárjós mindenből, ami eléd lebben itt, kifejtsd egy sose-volt, sosem-lesz létnek szépségeit és jelentéseit? Alkonyodik; a hegytetőn megállt a véres nap egy vén jegenye hegyén: a láthatárról mintha egy levágott, karóba-szúrt fő meredne felém – Mért véres fő? Mért nem béke pecsétje? Vagy rózsa! Mely szirmát ejtve konyul?! A lélek hallgat; mint a büszke bíró, elnéz, vállát se rántja válaszul.