Próba-futamok

Járhatnám Párist – mostoha ifjúságom szép-labirintod, mely bátran tévedni tanított – És itt ülök megint Gyánt s Ozora közt egy vén kőasztal előtt – az apró kávéházak teraszára a szikvizként pezsgő, friss utcalárma helyett vadméhek zsivajával forog köröttem, zsong a nyári délelőtt – és kinál könnyü italával… * Rigó füttyöng, harkály kopácsol; kakuk ismétli bölcs szavát. Tanulom a zöld iskolát. Kikoptam megint a világból. Megbuktam? – Mint vakáción rég, két év kalodája között lelkem fölnyult, kapkodva nőtt: rab életem, nagyot nyújtóznék… * Nem a szabadság, a hires, mit én is annyit énekeltem: egy kis szabadság, négy hetes, biztatja dalra csak a nyelvem. Nem a békét keresem itt sem. Nem a lágy vizet, de az örvényt. A zavart mindig, nem a törvényt. Nem lelt meg engem még az isten… S ha a csönd hívott, ha az álom, mit e föld föld-korától alszik, legyek lidérc, kisértő arc itt: legalább álmában kiáltson! * Mennyi fény – egy-egy boldog kiáltásra rebbenő nyelv a millió levél – Némán is milyen lelkes, büszke kórus a körtefa, ha rálehel a szél! Hangtalanul is milyen zengő kardal vagyok én is, mert nyitva a szemem. Boldog vagyok? Elnémulok. A szó is kölönc a dalnak, mely indul velem.