Fogoly

Nem okosul, ki egykor otthonát messzire hagyta, csak midőn megtérhet. Kis falva előtt érzi: nincs tovább. S csak ül, tövén a végső jegenyének. Mint én; nem lépve még be, hol borát, kenyerét frissen őrzik a testvérek és – hallga – épp oly frissen szebb korát a lágy estben a kút körötti ének. Minden olyan még, mint volt egykoron – mondja csak –, vagy már épp olyan megint! s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon. Oh kezdet és vég foglya! Föltekint – Így tekintek föl. Úti csillagom, mint cella-mécs harmatos falon ing.