Rend a romokban¹

1937

Fogoly

Nem okosul, ki egykor otthonát

messzire hagyta, csak midőn megtérhet.

Kis falva előtt érzi: nincs tovább.

S csak ül, tövén a végső jegenyének.

Mint én; nem lépve még be, hol borát,

kenyerét frissen őrzik a testvérek

és – hallga – épp oly frissen szebb korát

a lágy estben a kút körötti ének.

Minden olyan még, mint volt egykoron –

mondja csak –, vagy már épp olyan megint!

s néz, mint kifúlt vad át a rácsokon.

Oh kezdet és vég foglya! Föltekint –

Így tekintek föl. Úti csillagom,

mint cella-mécs harmatos falon ing.

A kocsissorról…

A kocsissorról a süket Gyalog

nem is sejti, hogy érte harcolok;

hogy könyvbe írtam… s már ha lelkemen

szárad, hogy a népet képviselem:

őt képviselem… Meg-megáll, ha lát,

nem engem köszönt: az apám fiát;

köszönt rajtam egy ismerős nevet

s mögüle hunyorgó emlékeket.

Azokat nézi… Néz, néz – várja, hogy

valakivé csak visszaváltozok?

Igy állunk, állunk – lép végül tova,

várja a kút, a vályu, a lova.

A pusztán mindig sürget a dolog.

Senki sem tudja, hogy költő vagyok.

Nyugodt vagyok….

Nyugodt vagyok. Rozsdás ekék, törött

kerekek, szekerek, szerszámok között,

bedőlt ólak közt ténferegve már

úgy járok, mint ki sírból visszajár.

Régholt apáknak békességtelen

fejcsóválásait szellőztetem,

tenniszcipőben taposva a vad,

a júliusi őrjöngő talajt,

mely füstöl, mint készülő robbanás,

mely éget, mint tűzpróbán a parázs.

Rétek fölött hullámzó levegő,

remeg, lebeg a reszkető jövő.

Reszket, remeg a nyír; váratlanul

ezüstfehérből sötétbe borul.

Arcom mögött szívemben…

Hol mint a tervét mormoló vihar,

hol villámfénnyel annyi hősidal

dördült és zengett egykor el – reám

a bőingű múzsák tünte után

bár egy kocsis várt és az is süket,

oh Tolna! – költőd mégis hadd legyek.

Legyek azzá, mit a némult öreg

arcom mögött szívemben keresett,

az a vágy, az a hang, mit kiejteni

sóhajtani sem tud: álombeli,

bosszúkiáltás, lidérc-szülte kép,

melytől hőkölve ő is hátralép,

ha testet ölt az egyszer, szóra kel:

a szolga düh a süket égre fel!

Délben

Egy nyír, egy nyár, egy sornyi krumpliágy,

a krumpli közt egy törpe délibáb,

egy napraforgó… félszegen ezek

várják tőlem, hogy versbe lépjenek

és mint az emberek

a pusztáról tán elkerüljenek –

Mert meggyűlölvén bús szülőhonát

már futna innen mindenki tovább,

a cséplőgép pelyvafelhőiből

a részesek és ökreik mögül

a béresek – ki csak vágyódni tud,

gémlábával a keshedt csordakút,

a délibábban tocsogó akác –

s én is, mint nyája után a juhász.

Nagy idő

…Utcákon keltem át; a járdán

megállítottak, kenyeret,

vászonvégeket hajigálván

kézből-kézbe az emberek.

Rajtuk feledtem szememet.

Talicskán evett egy munkáslány,

üdvözülten, hogy ehetett:

a lelke ott mozgott a száján.

Hidak bocsátottak tovább,

s nők, éjszakák, ahogy megadtam

a tisztelgést arcraborultan.

Ülök már, apró pocsolyák

kékjén nézem, hogy’ száll felettem

a nagy idő a – fellegekben!

Rend, béke…

Rend, béke. Sok szelet látott gatyák

jelzik csak a táj csüggedt sóhaját

a vén kötélen, mely több nemzedék

vágyálmaiba leereszkedék…

Megáll, megfordul és a fél eget

végigokádja azzal, mit bevett

a részeg nap, ahogy a hegyre ér.

Furulyaszó kél, mint sebből a vér.

Apad, végsőt ráng, halványul a táj,

hogy már a mult és tán a sziv se fáj.

Itt-ott egy „rosseb!” még s nyögés… Haza-

tért lám a háznak régtül várt ura.

Az angelus hiányzik még talán

s az őrület: a kismadár a fán.

Ég kék

„Rekord termés lesz” – így a hírlapok.

A „csürhe” hát megint koplalni fog.

A sík haza, mint tűzhely lapja ég

és forr a tőzsde rajta, mint fazék.

Aranykalásszal habzó táj felett

ki ne szagolná már az üzletet?

Mint levesből a legyet, hallgatag

pöccintik félre a summásokat.

Ég kék, úr ír, a pap imádkozik,

a szűz ellenkezik még egy kicsit,

sóhajt a tolvaj, majd hüvösre jut,

csavaros a lét, mint a gyalogút.

De célhoz visz majd téged is, siess,

amíg nem késő, higyj, remélj, szeress.

Levél

…Egyszóval, nincs remény; úgy élek,

mint ebédtelen dél után

éh-kopp estélig a szegények –

az idő gondol csak reám.

Már szeretetből sincsen kedvem

áltatni – kit, mondd? Koravén

gyerekként ül a szív a mellben,

tud és lát mindent, amit én.

Kettesben így ülünk; a morzsák

asztalomon s a csillagok

egy ablakomon magyarázzák,

hol is vagyok. Kihajolok,

mint vonatból – hajlongó hársfák

suhogják századunk futását.

Fa dolgozik

Fa dolgozik – hogy dolgozik a nyárfa!

Dohog, mint méhkas, jó villanytelep.

Malomként jár: szí, fú a néma nyárba,

nem késik el, már büszkén integet.

…Nincs erre hal; a folyó csak habot vet

a csillogásra szomju nap felé.

Erőlködik a szolga táj. A felleg

száll könnyedén csak egyre; senkié.

Én csüggedek. Amit a fűben hagytam,

szinte várom, hogy alakom nyoma

fölkél, karonfog és azt mondja halkan,

feküdj csak vissza – leld örömöd abban,

hogy dolgozik a fű, a víz, a fa,

a felleg, s meg nem tébolyul soha.

Este

Ilyen az élet most, a pusztai.

Öcséimnek hiányzik a mozi.

A háztetőre egy kerepelő

gólya zörög le, mint egy repülő.

Egy rádió van, este, hogyha szól

a számadóék ablakaiból,

élvezni a távol szörny-híreit

a fél puszta a küszöbön eszik.

Egy lány új nótát kérdez untalan,

a bognár meg a moszkvai utam.

Betölti lassan a gallyak közét,

teríti hálóját a langy sötét.

Hány földrészről néztem bójáitok –

csak én nem vágyom el már, csillagok.

Egyenes út

Meg-meglobbanva, mint gyujtózsinór

füstöl, fut a dülőuton a por.

Harsogva messziről éhségöket

előbb a disznók, aztán egy sereg

csikó futott be, majd a tehenek,

majd a kirendelt napszámból jövet

mezítláb egy had iskolásgyerek

villogva, barnán, mint a kerekek.

Este lett, éjjel; hunyt pillám alatt

hegyes dárdának láttam az utat.

sivítva szállt a fellegeken át,

mennydörgés csattant onnan, hol megállt.

Nap, hold lehullt. Nem álmodtam. Meleg

a jobbkaromban még a lendület.

Menet

Októberi este – nemcsak ez az est,

vele már az év is esteledni kezd.

Zizzen izgatottan a lomb, leforog,

mint ágy elé női ruhadarabok.

Pirulnak a tölgyek – ó bús szerelem,

mely akkor ijeszt el, mikor meztelen!

Jelt ad a szél: lent fa, fent felhő tolul,

a földre a rózsa, mint horgony hajol.

Nem állítsz meg, szegény rózsa, semmit itt,

szép díszeivel a kert is eluszik.

Vitázva az éggel, feleselve bár,

indul a borzasan kapkodó határ.

Visszaint az útról, panasszal tele

felüti fejét egy ifjú jegenye.

Mint fa a makktól

Tépdesett engem is – de mi?

Váratlanul rámrontott,

tanított nyögni, csengeni

mint tölgyet, zászlót, bokrot.

Rántott, mint folyó vizei

kuszónövényes partot.

Rázott, hogy engedjek neki,

várt, mint visszhang a hangot.

El-elragadt, akár a lágy

harangszót, dalt az alkonyatkor

hazalépdelő lánycsapatból –

Nem bennem, benne volt a vágy,

hogy mint a makk – mint fa a makktól

váljak, maradjak el magamtól.

Gyalogolva¹

Utak

Sürgettem volna a gyorsvonatot;

sok volt a két óra Pincehelyig.

A másik kettő a porban, gyalog

fel Ozorára – lám ez jólesik.

Kút

Megismerem az útmenti kutat,

hűs rémülettel van színig tele.

Gyerekkori első kalapomat

két korty közt ebbe ejtettem bele.

Vödör

A vödör szélén az idők során

jó csorbát vájt a sok szomjas ajak.

Köztük enyém is. Vaj’ másutt maradt

jel ennyi is eltikkadt szám után?

Ürge

Füttyent az ürge és fut, hogy szalad!

Mintha az volna, kit egykor megfogtam

s eldobtam, látva, rögtön megharap.

Ne fuss, mosolyom cikáz csak nyomodban.

Egyszerű módszer

Nem titkolom költő-metódusom.

Minden fehér kilométerkövet

az ülőhelyért verssel tisztelek.

Bár így mehetnék végig sorsomon.

Béke

A szöllők közt magas, szép színes kőkeresztek

jelzik a helyt, hol okot halni adtak

az ozoraiak a pincehelyieknek

s a pincehelyiek az ozoraiaknak.

Világ

Mint bokára-éhes komondorok

morogják a távol világ dühét

mögöttem a táviróhuzalok.

Sietek, félek hátranézni még.

A temető alatt, hol a bátyám nyugszik

Itt bujócskáztunk egykor a mélyútban.

Kilenc sebéből itt folyott el vére.

A hegyre, úgy nézek föl sírkövére,

mögüle hátha tréfálva kibukkan.

Próba-futamok

Járhatnám Párist – mostoha

ifjúságom szép-labirintod,

mely bátran tévedni tanított –

És itt ülök

megint Gyánt s Ozora

közt egy vén kőasztal előtt –

az apró kávéházak teraszára

a szikvizként pezsgő, friss utcalárma

helyett vadméhek zsivajával

forog köröttem, zsong a nyári délelőtt –

és kinál könnyü italával…

Rigó füttyöng, harkály kopácsol;

kakuk ismétli bölcs szavát.

Tanulom a zöld iskolát.

Kikoptam megint a világból.

Megbuktam? – Mint vakáción rég,

két év kalodája között

lelkem fölnyult, kapkodva nőtt:

rab életem, nagyot nyújtóznék…

Nem a szabadság, a hires,

mit én is annyit énekeltem:

egy kis szabadság, négy hetes,

biztatja dalra csak a nyelvem.

Nem a békét keresem itt sem.

Nem a lágy vizet, de az örvényt.

A zavart mindig, nem a törvényt.

Nem lelt meg engem még az isten…

S ha a csönd hívott, ha az álom,

mit e föld föld-korától alszik,

legyek lidérc, kisértő arc itt:

legalább álmában kiáltson!

Mennyi fény – egy-egy boldog kiáltásra

rebbenő nyelv a millió levél –

Némán is milyen lelkes, büszke kórus

a körtefa, ha rálehel a szél!

Hangtalanul is milyen zengő kardal

vagyok én is, mert nyitva a szemem.

Boldog vagyok? Elnémulok. A szó is

kölönc a dalnak, mely indul velem.

Fölkél a szél

Fölkél a szél. Nyugatról óriási

fekete táblákat emel az ég –

elnézem rajtuk a hamar Jövendő:

a villámok vad gyorsírás-jelét.

Mi fenyegethet? Se barmom kint, se búzám.

Egykedvűn nézem, bárhogy zeng-vakít,

a nyers erőt, a villogó dühöngés

tábláit és parancsolatait.

Eszelősen, a harmincon is túl már

képzelt világban élek hallgatag.

Férfi vagyok s a szeszes, könnyü lázat,

nem hevertem ki ifjúságomat.

A munka vár, a gond szorít – kitartón,

mint ki dolgában eljár emberül:

kószálok… és ha kérdeznek, gyanakvón

húzódom el a polgárok elől.

Micsoda szekta tagja vagy, tünődöm,

milyen istennek, szörnynek áldozol,

miket jártodban is mormolsz, a szókkal,

míg arcodon fintor fut és mosoly;

a rögeszmével, hogy mint a madárjós

mindenből, ami eléd lebben itt,

kifejtsd egy sose-volt, sosem-lesz létnek

szépségeit és jelentéseit?

Alkonyodik; a hegytetőn megállt a

véres nap egy vén jegenye hegyén:

a láthatárról mintha egy levágott,

karóba-szúrt fő meredne felém –

Mért véres fő? Mért nem béke pecsétje?

Vagy rózsa! Mely szirmát ejtve konyul?!

A lélek hallgat; mint a büszke bíró,

elnéz, vállát se rántja válaszul.

Hegyen tanyázom…

Hegyen tanyázom, présház a lakásom,

csúcson, mégis meredek part alatt.

Mint fecske-fészekből nézem a tájat,

életemet is, amely lent maradt.

Por burkolja a kis falut; felette

a temető villog csupán ide;

kacsint a déli fény egy-egy keresztről:

a halál ravaszdi tekintete.

És ott nyugatra túl a láthatáron,

a gyümölcsfákkal csipkés halmokon,

mint óriási tündérkatlan izzik

a hegyek közt rejtőző Balaton.

Habját nem látni, csak a déli napnak

a vízről égre robbant sugarát –

ragyogtatja a tó, mint összehajló

szerelmes arcok egymás mosolyát.

Napszámra vén kőasztalomra dőlve

e két fény játékát nézegetem:

az életét és arrébb a halálét;

korty közben rajtuk áll meg a szemem.

Élet, halál – oly mindegy itt nekem már,

az egyik nem víg, másik nem setét:

egy óriási arc nyitja cserélve

reám hol egyik, hol másik szemét.

A kálváriára

Kószáltam, jártam a világot,

ülök most hűvös fák alatt.

Arcomon száraz béke és

szivemen, mint bonyolult számok

aljában az összegezés:

hűvös, biztos tapasztalat.

Tiszta a sor, kész az eredmény.

Homlokomat sem törölöm.

A hajlongó, hű táj felett

elnézem hosszan a keresztény

nagy összeadási jelet:

a Krisztusét a temetőn.

A harangokra

Temetnek, egész nap temetnek.

Mint ki egyszerre észbe kap,

riad föl a két kis harang

indulásakor a menetnek.

Gazdájukat vesztett ebeknek

hangján vonítnak szaporán

a konok gyászmenet után,

amíg sorra be nem rekednek…

Egy rigóra

Álmodtam csak? Már nem tudom.

Lassan nyitottam félszemem.

Ugy rémlett, hogy homlokomon

egy rigó lépdelt kényesen.

Hihettél halottnak, madár,

a nyári száradó füvön?

Hevertem, fejemből kiszállt

jó-rossz gond; minden bú s öröm.

Lehetett egy halk pillanat,

hogy nem gondoltam semmire?

Hogy elcsitult, megállt az agy

dörgő, falánk gépezete?

Testvérnek néztél, madaram,

valóban? Akár azt a fát,

amelyre aztán hangosan

rikoltva röppentél tovább?

Le-föl ugrálva szilajon

a himbálódzó ág hegyén,

füttyöd, mint harsány szidalom

zengett felém!

Egy barackfára

1

A kis barackfa

vállig sem ér.

De már barack van

ága hegyén.

Lábujjra állva

nyujtja feléd.

Mint szűz leányka

behúnyt szemét.

Állj csak elébe:

szál derekát

hajtja és lépne-

futna tovább.

Piheg és illeg,

melege van.

Legyez, legyintget

divatosan.

Rázza ruháját

lebke diszét.

Pirulva várja,

hogy megdicsérd.

Folyton azt nézi,

csak őt keresd.

Bálterem néki

még ez a kert.

2

Estém ott töltöm

naponta nála.

Holnap is jöjjön,

súgja utánam.

Fölzizeg lágyan,

ha visszatérek.

Rá még hatással

van a költészet.

Drága barackfám,

veled álmodtam

a zörgő szalmán

a hűs lugosban.

Mesgyénél, kútnál

szét-széttekintve

útnak indultál

hold-ezüst ingben.

Léptél, növelve

halkan a csendet.

Hoztad ölembe

jószagu tested.

Pirulva nézek

feléd azóta.

Nézz te is, kérlek,

félre pirulva.

A mécsesre a diófán

Diófán ég a vén pince-mécses.

Nem azért, hogy szájad el ne téveszd.

Int a hegyről hazabaktatóknak,

mint őrtorony tévelygő hajóknak.

Az ágbogas fa közepén ottfenn,

a harmatos, sötét levelekben,

úgy piroslik, mint a szív a testben

a nyárvégi hűvösödő estben.

Vén borisszák lassan botorkálva,

hosszúszőrű nagy homály-subába,

mint emlékek a multak ködéből,

támolyognak felé a sötétből.

Térdig vastag éjben gázol lábuk.

Úgy köszönnek: emlékszel-e rájuk.

Áldomásra úgy ülnek le néha,

ha másra nem, a Szent-Jánoséra.

Honnan jöttek? Mintha nem is szomszéd

pincékből, de dülöngélve onnét,

hol társaik horkolnak már holtan,

üdvözítő, örökös mámorban.

Köpenyemben a rossz falnak dőlve

felelgetek ritka kérdésökre.

Arcunkat a lámpa lágy aranyja

egy családdá szinezi-kavarja.

Elhallgatunk; a vén lámpát nézem.

Mintha fölöttem a közel égen

sors-csillagom volna az a lámpás –

Azt mutatja: itt van a megállás!

A gépekre

Rázkódik, mint az üzekvő bika

az új kazán. Fú, bőg a cséplőgépre;

a tiprott tarlón, mint egy ittrekedt

ős állatfaj mord hímje és nősténye:

úgy feleselnek, úgy durrognak ott

a fogyó asztag előtt szembenállva.

Túrnak habként nagy polyvafelleget,

s nehéz füstöt a könnyű nyári tájba.

A dombon arrébb rokonaik, a

gőzekék állnak. Köztük láncra kötve

kúszik a fogas, emeli fejét,

akasztja farkát a sziszegő földbe.

Mint óriási szöcskék szállanak

a karcsú, csillogó lovasgereblyék.

Bármerre nézel: gép és újra gép,

az egész határt csordamód belepték.

Meghódították. Otthonát, fejét

vesztve menekül róla régi népe.

Dohogva tűnik vélük a vonat

az éjszakába, az idegenségbe.

A gépek, gépek ottmaradnak és

foganva-nemzve úgy megsokasodnak,

akár a tenger szörnyei, amíg

a koncért ők is össze nem rohannak;

üvöltve, bőgve, mint az emberek,

uralma alól akiknek kitörtek. –

Kik nem tudták sem visszaűzni, sem

igába törni mind a kártevőket.

Bűnbánatom

Bűnbánatom, elmélkedésem,

magányom árnyékos helye,

a pince, hova elvonultam

nehéz szívvel, mint remete,

bő szüreteknek ára-nincs

borával van tele.

És fönt, hová szemét emelné,

ki megveti a földi bűnt,

helyén a napnak, föllegeknek,

egy megkezdett nagy sonka csüng;

jó karéjokban tünt le róla,

mi eddig már letünt.

Itt élek én. Itten vivódom,

bús gondjaimmal napra-nap,

hogy röppenő szekérbe fogjam

szárnyas gondolataimat,

huzom hozzám a tintatartót,

s tolom a poharat.

Órák telnek, napok suhannak.

Nem látok senkit, csak a csőszt.

És Barta bácsit, ki vidáman

a hegy lábáról már köszönt s

fölcipelve kilencven évét

lerogyva fujja: dönts.

Döntök, iszunk és ujra döntök.

Lágyul, megkönnyül a vidék.

Ormán, mint puha fellegen

hallom a börtöntöltelék,

a hajdani vén lókötő

ajkáról az igét.

– Ösmertem apád, nagyapád.

Dédapád! – szól s én békülő

szivvel ülök, nagy-bizalomban,

mintha mellettem nem is ő

locsogna, de az utján kissé

megpihenő Idő

– Meghaltak mind… Jó borivók

voltak… – szól s hosszan elmereng,

gégéje mozdul, az idézi

a letűnt régi ízeket,

bólintása azoknak áldoz,

minden mást elfeled.

Feledem én is, ami volt.

Könnyülök, jobban, mint a nyár.

Ha nevemet elveszteném,

azért se néznék hátra már.

Csak ember vagyok, és csak úgy

ahogyan a madár madár.

Évforduló

Az új hold, mint begyes kakas haladt

kényesen már a duzzadt fellegek felett.

Mint véres vadállat-szemek

csillogtak ránk a poharak.

S mi rekedten a daltól, nyolcan, férfi-rokonok

már hallgattunk a diófa alatt,

az ősz alatt, mely zörgő gallyakat

ejtve halkan nyítt s föl-fölzokogott:

majd fölüvöltött, mindnyájunk helyett,

kik némábbak voltunk, mint ő – a rég-halott

testvér, sógor, ki egykor velünk vigadott

s aztán… ki tudja, aztán hova lett!

Mert nem ő fekszik, nem ő odaát,

az éj taván túl a domboldalon,

csak ifju bánatom

alszik ott s lassan feledi magát…

A szabad sajtóra

Pihegve, fujva, homlokára

zord szókból vonva ráncokat

száll Gyántra is, rohan zihálva

a pesti esti lap.

Mint héjja csap le. Mint a bomba

vetné lángszikráit tovább –

Takács bácsi nem száll. A porba

álmosan huzza papucsát.

Nem szárny, papucs lebben bokáján;

vállán bádogtarisznya lóg.

Mint harcsák hápognak homályán,

fúnak a hirlapok.

De végre… „itt a lap!” – az óltól

odasandít a ház ura.

„Nagymama kukkantson belé” – szól.

„Ha majd ülök” – szól nagyanya.

Mert ég a nyár s a munka láza.

S nagyanya, ha ül, szendereg.

Álmait hű ebként vigyázza

orrán a szemüveg.

Ölén a lap, a lobogó, a

szabad szó zászlaja, lobog!

Tolongnak, egymást tulzajongva,

zúgnak a harcraszánt sorok.

„Ne bolygassuk a föld ügyét már!”

bőg egy kövér és szinte kést

emel, noha megkapta rég már,

amiért bőg, a pénzt…

– „Mi kell nekünk?” – zeng a vezércikk

s ahogy hajlongva énekel

(a gyáriparról), messze érzik,

megkapja ő is, ami kell.

„Jövök!” – csicserg a nagy szinésznő

s látni fénymázas mosolyán,

mit adott le e jó hirért ő,

s ad még le ezután.

…Ám nagymama csak alszik, alszik

s haj, a tervet sem tudja meg,

melyért egy bankár – bárhogy alkszik –

szintén leszur pár ezreket.

A célt, melyért kardot s hegyébe

jó pénzt ragadt egy honatya,

a bölcs, kinek aranyat ér, de

rögtön, minden szava.

A célt, melyért a nagy közgazda

a nép helyett üvöltve sír

és küzd… sikerrel, akkor is, ha

hallgat; komoran, mint a sír.

„Nó, mi az újság?” – hangzik este.

„Semmi jó” – ásit szüle rá.

– „Hach” – hördül szinte, lekerengve

a lap a szék alá.

Lassan lemond mindenről ottan.

Elfogja egy bús sejtelem.

Holnap… fejjel le… darabokban

csüng, mártir, egy horgas szegen…

„Buta vidék!” – süvíti mérgét

a közíró a vég előtt.

Elve van… csak kétannyi bérért

irna ellenkezőt.

„Kultúra…” – nyögi még – „előre…”

A vér a fejébe tolul.

Csend. Végre egy kéz, eltünődve,

feléje nyúl.

Ez már az élet

…Regényedet sem írod meg soha,

kedves barátom – költő nem leszel,

az már bizonyos… és gazdag sem és

nők kedvence sem, ahogy hajdanán

terveztük, hej… Öreg leszel csak, az,

vén adóügyi jegyző itt Kutyin,

legfeljebb kissé félküllős, minő

a holdas állatorvos volt, gyanús

mentorunk, akin hetyke ifjuságunk

idején annyit röhögtünk pimasz

fölénnyel. Igy lesz. Haj, haj. Úgy bizony.

Ez már az élet. Szervusz; no, koccintsunk.

Ezt elvégezhetjük magunkban. El.

Jobb már ez igy, ha igy van már – „fiam,

tapasztalatból mondhatom” –, nohát

hörpintsük ezt még föl, aztán gyerünk

a mélyúton a völgybe, hol megint

fészkein egy új tavasz csipog s ahol

aggódva vár az estebéd miatt már

a két asszony a négy éhes gyerekkel.

Délibáb

Simontornyán volt még három Mari néni,

nagyszámu Juliska néni és egy Rézi

néni s ugyanannyi bácsi, nagy hasukkal,

óraláncaikkal, a láncon zsuzsukkal,

főleg iránytűkkel, mintha titkon messze

készülődtek volna, baljós tengerekre.

Addig is vasárnap, litánia után

kuglizni gyültek a nagykocsma udvarán.

Beszopva bajszukról a sör üde habját,

fogták a golyókat, soká lóbálgatták,

azután kivágták s fütyültek utánuk.

Még föl is ugrottak, mint a régi ágyuk.

Guggoltak, pörögtek, úgy dörögtek onnan

felém, aki elül a dübörgő dobban

félve állítgattam a lekaszált bábot;

méltán, mert eldobták egyszer a bokámat.

Ennek köszönhettem, hogy már ifjú fővel

Kaposvárt is láttam, noha lepedőben.

Simontornyán ért a háború is, éppen

erős gombozásban a vén Vár tövében.

Csákókkal, zászlókkal, lovakkal zsúfolva,

mintha egy kis fiú tarka rajza volna,

csillogva ez a nap ugy tünik föl nékem…

Mit tagadjam, én is harci lázban égtem.

Előbb Laci, ángyom öccse esett el, majd

Imre sógor, aztán még egy sógor meghalt;

majd Joó Döme bácsi; majd a szomszéd fia;

még a kanásznak is meg kellett halnia.

A negyvennégyesek ezrede háromszor

pusztult el, tisztestől, utolsó bakástól.

Hol van ez a világ, hol van az ifjuság?

föld felett magasan, akár a délibáb

remeg és csillámlik: – akik egykor voltak,

fittyet hányva bohón a vaskos valónak,

testtelenül, fejjel lefelé vonulnak:

integetnek: te is közibénk állsz holnap.

Pihenés

Izzadtam, görnyedeztem ujra már:

Egy percem volt csupán az égre nézni,

Míg homlokom töröltem.

A felhők, mint egy óriás madár

Lenge pihéi

Usztak a tiszta, hüvös levegőben…

Két lovat vertünk…

Két lovat vertünk, négyet aztán

fölfelé a meredek úton,

biztattuk derekasan őket,

folyt az izzadság homlokunkon.

Egyikünk a zablát cibálta,

ketten a hátsó kereket

nyomták, midőn – csak ez hiányzott –

az őszi zápor megeredt.

Nem volt olyan hosszan kanyargó,

a messzefutó mennydörgés sem,

amilyen istenáldás erre

fölzendült a kocsiülésen.

Mondta a textust kitárt karral

jó apám, ő volt a kocsis,

fölnézett és levette hozzá

fejéről a kalapot is.

Farolt a szekér, még szerencse:

csak egy kereke roppant össze;

megindult így is, dőlt a csévés

kukorica és tök a vizbe.

A két keréknyom patak volt már

tajtékzó, fröcskölő patak,

fickándoztak a csévék benne

mint fürge, jókedvű halak.

Bokáig álltam benne én is,

tántorogva, az áradásban

és könnyem nyelve még dühöngőbb

vihart, bajt, égzengést kivántam.

Küzködésünkre bár özönviz,

a végitélet szakadt volna,

söpörjön vissza mindenestül

ahonnan jöttünk, a pokolba!

Meglassul a szekér…

Meglassul a szekér, hegynek föl döcög,

apró falu guggol a kis hegy mögött,

ünnepel, varázzsal zsufoltig tele,

látatlan is megcsap forró közele.

Karácsony, karácsony – ó be messze lát

szemem e réteken s éveimen át!

Hányadszor jövök már! – Régi hegytető,

hányadszor kutatsz ki, öreg vámszedő!

Hideg van, hideg van, földi vad hideg,

üresen loholnak benne a szelek.

Be más hideg volt az, mikor próbakép

Jézus ereszté ránk mennye friss legét!

Mikor a földre még az a fagy terült,

amely ott csillog a csillagok körül,

mikor a hóban az ablaknál vidám

mezétlábas angyal szállt angyal után!

Vidéki emlékek, mint e tar, fehér

havas úti fák, úgy lebegtek elém;

emlékek, emlékek, ó már hagyjatok,

kisértetek vagytok, rég meghaltatok.

Meghalt, tudom én jól, minden ami volt,

ez a falu sem az, régen ami volt,

úgy éli – üvegbe fagyva – életét,

mint asztalomon a levélnehezék.

Gyermeki, ártatlan, hiszékeny vidék,

én sem az vagyok már, aki rég valék!

Lábamnál az ülés rejtekeiben

Jean-Jacques Rousseau összes műveit viszem.

Messzi büszke tájak új elveivel

esetlen közelgek, csüggedt Gulliver,

amit megérintek, amihez nyulok,

mindent összerontok és elpusztitok.

Téli kép

Perecet dobáltak, dalolva

rázták az üveget kezükben,

ahogy a dombról vad iramban

lecsusszantak a szürkületben.

Repült a bor és szállt az ének,

szórták a jó kedvet magukból,

nekilódultak a szánszélnek

egy-egy váratlan fordulatkor.

Pezsgőn, pirosan úgy ömöltek

a dombtarajról, hol a nap

bucsuzót intett már a völgynek,

mint pezsgő, piros sugarak.

Szánkó szánkóra, pántlikásan

villantak el egymásután,

a legutolsó nagy batárban

szerszámán izzadt hat cigány.

Szállt a dal, csak a kis menyasszony

ült némán, kedves kérkedésben,

fátylát vigyázta, messze usszon,

hadd lobogjon a téli szélben –

erre emlékszem, hogy egy percre

előttünk robogtak; zihálva

szökdeltek lovaik előre,

nagy tomporukról szállt a pára.

S eltüntek máris; karjuk verte

az útra hajló ágakat

és szórták az ágak fejükre

a porzó, csillogó havat.

Meg-megszakadt egy pillanatra,

a dal, mintha a vad menet

hatalmasakat csuklott volna,

egy-egy fagyos göröngy felett.

Erre emlékszem – mint a rabló

mesebeli sárkány, lihegve

kúszott a menet a laposból

fürgén egy újabb meredekre,

úgy vitte, vonszolta magával

öntelten, büszkén kurjongatva

azt a kislányt, ki mosolyával

küzdött, hogy lám-lám elragadta.

S míg hasztalanul próbálkoztam

rést harapni a perecen,

bámészkodtam utánuk hosszan,

ez volt, ez hát a szerelem.

Kis nénécskémre pillantottam,

pirosan törölgette orrát,

topogott, forgott izgatottan,

alig várta, hogy elrabolják.

Ősapa

Fürge, ferde mandula-szemével

Panni, Sári, Katika hugom

csilloghatna nemcsak itt e szellős,

szőlőfedte kék hegyoldalon:

forgolódhatnának bort-jókedvet

töltve-öntve egy kán udvarán;

rokon lenne ott is mind a vendég,

egy kicsit tatár még mindahány.

Vagy mongol, vagy tungúz… tudja ördög:

minden arcon van valami nyom,

emlékeztető a közös ősre:

dőlt toronyra a sokféle rom;

az ősre, ki nevetve-ölelve

szerteszórta mind a kincseket,

melyeket magukra szedtek aztán

a Kállayak, Urhegyiek,

Hadfyak, Ferenczyek, Janiak:

zúg köröttem, vigad a család,

mintha azért gyűlt volna csak össze,

hogy megülje a zsákmányolást.

Gyémántgombként csillog egy hiúz-szem,

aranytálként egy japán-mosoly –

Én mit kaptam barna homlokáról,

a nagy ős vas homloka alól?

Gyermek-álmát, mely nyugatra hozta

s vitte volna még tovább, tovább,

zsebrevágni mindent, ami fényes,

mindenestül Páris városát? –

Nézek arra sóhajtva-nevetve,

ő sunyit ki belőlem, a vén

kalandos, kit főlehajtva István

sem látott, hacsaknem ág hegyén…

Nem paripák, a diófa mellett

két-három vén kerékpár lapít,

azon gyűltek össze a tatárok,

csepülik a kor áldásait.

Száll a szó és véle arcról-arcra

gúny és dac és düh ugrándozik,

mintha az ős táncoltatná lelkét,

próbálgatná hunn-fintorait.

Magamba, magamon mosolyogva,

vagyis kicsit lelkem jobb felén,

hívogatom én is… szinte mordul:

„csak szabadságod ne hagyd, öcsém!

Mit ér a kővár, kőház, a rend, ha

börtönfalként fordul vissza rád?”

Úgy hajtom a pohár bort le, néki,

mint koncot a vadnak, rácson át.

Egy régi városban

A feldult város

Éljen, trombitaharsogás –

mily pusztító bevonulás,

ünnepség nékem ez! – falak

repednek, házak omlanak;

hiába van helyén ma más:

csupa rom, csupa rombolás,

hol tekintetem megakad,

erdő foszol, hegy leapad –

Mintha csak ellenőriző

útra, megnézni még mi áll,

ő küldött volna ide, Ő –

én magam lennék az Idő,

maga az örjöngő Halál!

Gránátként tüzes hajnalát

hány ostromló év lőtte rád

óh városom! Mily küzdelem

folyt s aztán dúlás, förtelem!

Oh szegény összekaszabolt

homlokok, arcok; kirabolt

szájak, szemek s ti, kedvesek,

letiport, elhurcolt szüzek –

ne kérdjétek mért hallgatok

s tekintek szorongva körül;

kit megismerek: meginog,

felém lépve, gyors fintorok

között a sír felé röpül!

Kóborolva

1

Van egy-két hárs is még a fák között,

de egyet sem lelek meg a ligetben.

Illatjuk bárányfelhőként lebeg,

száll ide-oda az éjben felettem.

Az internátusból egy éjszakán

ideszöktem ki; reggelig zokogtam.

Miért? A kínt az ész elrejti már.

A szív, mint kutya nyí, kapar a porban.

2

A város végén leülök az út

szélére. Őt, ki már húsz éve vár rá,

őt békítem a kis zsellér fiút,

ki egykor idáig rohant világgá.

Mert itt is átok, megvetés nevelt.

Ha jössz, most állj mellém, hírnév, dicsőség!

Úgy járom be a sok meghitt helyet,

mintha egy arcról könnyeket törölnék.

3

Szeretnék hálás lenni. Nem tudok.

Mint pohár bort, úgy tartom föl a fénybe

a sárga multat. Belekóstolok.

Keserű még. Nem üllepedett még le.

Búcsú

Mint tengerre vetett rózsák, karikába-kerengve

szállt magasan négy-öt pihenő kis felleg – utolszor

visszatekintvén még a kanyargó gépkocsiból, igy

láttalak, oh Völgység ragyogó koszorúval! – akár ő,

akinek elsüllyedt tündérországa te lettél,

zúgva örök dalt s bút neki, hogy míg él, panaszolva

„hordja szelíd kötelét az elomló szőke hajaknak…”

Szépülj meg, nekem is! Vaskos fájdalmaim ércét,

váltsd tündéri kohódban aranyra! Ha messze leszek majd

s vígaszt, fényt keresek – a Sötétben az égre világlón

zúgja felém is szép üzemed: nagy munka megy itten!

Itt kap az árva palástot, a kiskondás koronát és

kardot a nyurga diák, aki álmaiban hadak élén

küzd, míg népe szabad nem lesz, hős, mint a mesékben…

Előhívó

Mint fényképész ujjai közt a kép,

hogy élesülsz, idillek lágy hona,

kicsiny hazám, hogy tisztulsz! ami még

tavaly homály volt, hogy ködlik tova:

a dombnak-völgynek nem csupán nevét,

azt is tudom már, kinek birtoka,

a fésült szőllőhegyekről a bért

és hány kalóriát kér a kapa;

tudom, hogy hol lesz jókedv a cseléd

fakó arcának elszállt mosolya,

a kis bögrékkel elmaradt ebéd

lakájok-hordta úri vacsora –

csillog-villog a mesgye-jegenyék

beláthatatlan friss szuronysora:

tudom, kinek kell már testvérbeszéd

s ha költő vagy, az elme ostora.

Divat

Az úrvezető nyájasan int; a juhász

némán bámul a gépkocsi után.

A hátulsó ablakban két magyar-ruhás

baba hintál, mint öngyilkos a fán.

Az árokparton

Az árokparton tökmagot fogyaszt

egy sor magyar: hát itt az ősz megint.

Fölöttük kóbor szél böngész, kopaszt

egy kis szederfát, arcába legyint.

Megtántorul a fácska, reszkető

karjaiból gyöngy-olvasó pereg.

Pár csöndes áldást morg a mennyre föl:

de máskép jámbor lent a kis sereg.

Nyirkot súrol a pantallón a kéz

s bújna, ha volna meleg otthona.

Hozza az ispán már a fizetést.

Mért üvölt most is? Füstöt vet szava.

Betelt az év; most ülték meg torát.

Törlik szájukat illedelmesen.

Még egy ütés, egy végső. Nincs tovább.

Már foszlanak is szét a réteken.

Fénylik a fonnyadt fű. Az ól, a csűr

ragyogva izzad és csöpög. Amott

egy szántógép a gőzlő domb mögül

a ködön át az égre vánszorog.

Ez a hazám. Megnézem újra. Ez.

Kicsit kopott, ám mégis az enyém.

A mezsgye ismer, mint vakot vezet,

kitérve minden bucka s rög helyén.

Falukutatás

A táj szava

Tiszta, néma völgyek, ragyogó vizek

között kóborolva, hol a dél talál,

benyitok egy ajtón; mintha kezemet

sebre nyomtam volna, visszahökkenek;

öt éhes gyerekkel felbődül a táj.

Két tanya közt

Ceruzám homokra rág a papiron;

élményeim gyalog, mentemben irom

nemzetem tenéked! Követi nyomom

az utókor s, errébb, két csendőr, lovon.

Kényszerű várakozásban

Ült Vitéz, Petőfi? Batsányi az ült.

Sose éreztem ily közel szellemük!

Hála a megyének, amely mindenütt

egy korba, időbe varázsol velük.

Tetszik is, fáj is¹

Tetszik is, fáj is: nem köszön előre,

nem tudja szolgának magát a nép

már errefele… de tekint a földre,

vagy nézi hosszan az isten egét,

ha jő egy úr, vagy úrforma… Kabátom

után engem is annak tartanak,

elfordulnak – s én dorgálnám s vidáman

biztatnám is e jó magyarokat.

Hogy jól van ez! Igy van ez jól! – Keményen

nézzétek csak azt a szelid eget,

egy pár századon át, egy ezredéven

már ép eleget köszöntgettetek.

Nézzétek csak a földet, zord szülénket,

ki egy babszemért hajolni tanit –

míg meg nem hajtja elsőül fejét az,

aki tőletek akar valamit.

Két március

1

Hab a szájon, a rügy, a hús

forrja tajtékkal újra nedvét.

Fujja füttyöngve március

szoknya- és trónborító kedvét,

pisszeg – riadtan fordulok

hátra (ó, hátra, nem előre!),

míg az új s régi trónusok

hetykén feszülnek: mindörökre!

Ó, kamasz, csupa-reggel század,

a hegyeken át postakürttel

utazó eszmék, tervek, vágyak,

s ti naiv arcok, tele tűzzel,

jövőbe nézők lelkesen –:

be szégyenlem a rajongástok –

Szabadság, Harc, és Szerelem,

elmultak, mint a dilizsánszok.

Mint ósdi fiókok szagát,

mint sárgult imakönyvekét,

mint foszló menyasszony-ruhák

lázát elárvult nénikék:

úgy szimatolom, március,

úgy szívom újra lángja-dús

arccal szeledben azt a kort,

mikor lelkünk szűz ara volt!

Zúghat az ünnep; idebenn

így ünnepellek, hallgatag.

Nézek egy régi könyvet és

próbálgatom a szavakat.

Még kér a nép… – és fölmerül

egy arc: most adjatok!… vadul,

ajkát harapva néz körül

s egy ország helyett elpirul.

2

Vannak, akiket pártolt az idő.

A láthatárra zajjal feltörő,

a hadirendben érkező napok

hozzájuk álltak hirtelen

mint fölkelt csapatok;

kiknek az idő dolgozott,

várat vívott és toborzott vidáman,

gyúrta a lelkeket s a győzelem

eldőlt már ott, a portyázó csatákban.

Új március jő, új év – áradó

sereg napjával egy új áruló!

Ha vannak, kiknek diadalkapu,

füstölgő bástya minden pirkadás:

nekünk új háború,

hullt zászló, dúlt falu.

Az idő nekünk rontó hadak és

pestis, barátaim, tüz, áradás –

s hol a harang s a harangra a kéz?

Szikláról nézem kis népünk jövőjét.

Reménytelen vagyok – miért hazudnék?

Utolsó emelkedésünk az árban,

óh, március, csak azért tornyosulsz már,

hogy rólad még tisztábban

és még messzebbre lássam,

mi partjainkból az örvénybe szédült,

mit a vetésből visz már piszkosult ár

és vinni fog. Mert mi is csak beszélünk.

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon

Ha a nemes útra indul,

ha megtér a hosszu útról,

mikor elmegy, mikor megjön

sír a paraszt kint a földön.

Ha a nemes lakomázik,

ugrál vígan, parolázik,

lódit serleget a falra,

a paraszt jajdul föl arra.

Ha a nemes szomorkodik,

halálról ha gondolkodik,

térdre zöttyen, úgy bókolgat,

klastromot rak a papoknak,

akár búsul, akár vidul,

lány után, ha kukurikul,

kezesíti kösöntyükkel,

fizetni a parasztnak kell.

Ha böjtöl, ha házasodik,

ha beteg, ha szaporodik,

nyaka közé a parasztnak

újra új adót akasztnak.

Még akkora, mint az arasz,

nyögi terhét már a paraszt,

ér alig tizenkét tavaszt,

érzi ustorát a paraszt.

Ha a birtokán tanyázik,

lovat ugrat, agarászik,

míg csak a föld hátán lépdel,

rajtunk jár sok háznépével.

Átkot hoz még halottan is,

lopó, csaló, rabló, hamis,

fejére ha száll malaszt is,

a paraszt fizeti azt is.

Kis sorsomból magas polcra

léptem én világos dombra,

szertenéztem, hogy ott álltam,

mást se láttam a világban.

Nyílott szájunk jajpanaszra?

dögölj, rugtak a parasztba,

korbács pattant, a torokba

rekedt a szó, fojtogatva.

Na, nem értjük a beszédet!

Elég is ennyi, testvérek,

balta, csép, már hadarólap

magyarázza igazunkat.

Vérszopó, dög, elég ennyi,

farkasféreg valamennyi,

testvéreim, – hajlokát is,

szélbe szórjuk a porát is!

Segél Krisztus minket!

Elképzelem, így szólt s nagy bajszát törölve,

néz a futó égre, majd a zajló földre.

Homlokán a harag rőt koszorújával

s szinte tántorogva nehéz igazával

indul Temesvárra süllyedni jeltelen,

szörnyű mocsaradba, magyar történelem!

S mint egy barát írta harcairól szólván:

nyomában ott tolong százhúszezer sátán.

Ozorai példa

A Válasz-nak

Ötven huszár volt akkor a Szabadság,

annyi volt itt a nemzet, a magyar.

És szembe, hozván a császár parancsát

tízezer fő, tizenkét ágyuval

végig a völgyön, a Sió lapályán

rohamra készen – középen a híd.

Egy fél országrész fordul vérbe-lángba,

ha az a hídfő, az is elesik.

Oh sármelléki törpe Thermopílé –

Haloványul a legendás görög

merészség és ravaszság a huszárok

merészsége és nagy esze mögött.

Megindultak – nem le, az ellenségre:

a hegyre föl és másfél napon át

kerülgették, csak járták körbe-körbe

a vén Kálvária-hegy derekát.

A hegy mögött, mint színfalak mögött, még

csizmát és csákót is cseréltek ők.

Előbb huszárok, most bakák vonultak

a hüledező ellenség előtt,

mely várta, várta rettegve, mikor dől

nyakába az a tenger népözön.

Húsz tűznél főzték a gulyást a lányok

a másik hegyen, a Tükörcsösön.

Megdördült ott lenn végül is az ágyú,

hetedhatárig körözve szavát.

Kihullt a sorból fenn egy-egy huszár, de

a többi csak járt, csak vonult tovább.

Míg fel nem tüntek baltákkal s üvöltve,

mint a nádasok csikasz kölykei,

a pusztaiak… s a szemközti dombon:

Dégről Perczel, Szilasról Görgey!

Szorító, Lődöző, egy-két dülőnév

hirdeti csak, mi történt azután.

Minthogyha ott lettem volna, merengve

ülök az őszi, vén Kálvárián.

Vadászkutyám elnyulva vár, a puskát

papírral cseréltem föl térdemen.

Nem a cserjésnek, fent az őszi égnek

bozótját kémleli tekintetem.

Hegyre kerültünk… vagy hegyre szorultunk,

barátaim, de megritkult sorunk!

S be védtelen, jajt-zümmögő alattunk

az édes ország, melyért harcolunk;

s be ingatag a hídfő és be hangos

az ellenség!… hogy tódul már felénk!

Még rejti gyáván – változik a harcmód –

de látom én már minden fegyverét!

Nem hull golyó még ránk. De hogyha hull is,

ha a veszély, mint zápor megered:

játsszuk már végig halálos mosollyal

a ríkató-vidító szerepet.

Nevetnünk kéne, hogy vagyunk, megyünk még

ezrek dalaként fújva énekünk –

Ha lesz jövő: hadat talál helyünkön –

Legyőzhetetlent, ha mind itt veszünk.

Visszhang

Csak úgy a szélén megkavartam

egy kicsit ezt a kis vizet,

ezt az álló, az ég tudná, mért

magyarnak zengett életet.

Hogy fintorog, az új merénylőt

hogy fojtaná, hogy sistereg!

mélyében mintha a szél atyja

lakna, egy akol fergeteg.

Ámulva állok eszközömmel.

No lám, hát igaz a mese?

Ezt rejti egyre még a ringó

napfény aranyos szőttese?

Megtiszteltetve nézdelem

a csodát, mely velem esett:

derék szál medvék, ordasok

lettek a fák hátam megett.

Jő innen, onnan is a visszhang,

vádját új szókkal sziszegi.

– Áruló – hallom – mérgező! – majd:

fajvédő: – s rá: bolseviki!

Micsoda kardal. Visszanézzek?

Szegény, öreg kisértetek!

Ép a magyar pirulna bennem,

ha harcba szállnék véletek.

Láthatár

Magasodj – annál hamarabb

ledönt a szél –

De magasság-e, hol aggódni

tudsz még az életedért?

Csúcs-e, honnan lenézve nem

mosódik el

a régi ház, a régi völgy,

kis honod is a többivel?

S láthatár-e, mely nem daloltat,

nem részegít,

nem hív, nyujtva még ragyogóbb

kilátás új serlegeit?

Meddig megyek, nem is tudom,

de föl, tovább –

halkul a féltő szerelem

hangja lent, halkul a világ.

Kis halmaim, szelid Dunántul,

sziklatorok,

hegyi szél, szédület riaszt rá,

hova is lépek rólatok.

Próba és példa vár. Velem

lebegjetek,

ha emelkednünk kell, szelid

tehenek, néma béresek.

Táguló hazám, négy felé

intek világ –

meddig szemem, szavam elér,

pásztorként vigyázok reád.

Cigánytemető

Mikor voltunk elmenőben,

rigó szólt a temetőben,

aztán – akár duhaj hangra

hogyha belevág a banda –

százezernyi, milliónyi

tücsök kezdett hegedülni,

húr sikongott, flóta zengett –

megálltunk a kereszt mellett –

a hegytetőn kicsinyt megállt,

kifújta a két ló magát.

Mintha csak ők húzták volna,

kik itt kerültek a sírba,

itt is, mindig félretolva

útmentére, árokpartra;

sipolt a sok pirinyó lyuk,

mint megannyi tilinkójuk,

régvolt murik kedve tört föl

bugyborékolva a földből;

éjfél után, hajnal előtt

zengett a fű, zengett a föld.

Szerszámához jutott ismét

a fekete cigány-népség,

láthatatlanul az éjben

húzták-fújták a sötétben,

mintha most is egy ablaknak,

húzták egyszer csak maguknak,

fújták a legeslegszebbet –

hajnalodott, mennünk kellett;

elmenőben a part alatt

vágtatni kezdtek a lovak.

A zörejre, a robajra

ömlött a nyári hajnalba

ezrivel a parti fecske

barnán, cigánykerekezve,

kéregettek, rimánkodtak,

körülröpdösték kocsinkat –

már messze a völgyben jártunk,

özönlöttek még utánunk –

aztán föl, a magas égnek,

egy raj síró purdé lélek.

Beszámoló

A cipő mindig szorított,

a sipkát mindig örököltem.

Jaj üdvözölt, sóhaj, szitok,

ahogy konokan egyre nőttem.

Repedtek rólam a ruhák.

Mint éknek a görcsös, szivós fa,

úgy nyitott utat a világ.

Sziszegett, sziszegtem vivódva.

Kapkodtam daccal fejemet.

Vertek csak, döngöltek az évek,

míg meg nem leltem helyemet.

Mint a csapdába szorult féreg.

Igy állok fele-utamon.

Megszöktek mind, kik erre jöttek.

Futnék s koloncként hurcolom

lábamnál hazámat, a Földet.

Nem menekülhetsz

Lenéztünk a hajógépházba,

ahol a dugattyúk között

a fűtők futkostak pucéran

s vörösen, mint az ördögök;

a forró lég mintha valóban

pokolból zúdult volna ki –

Micsoda munka!… „Megszokták már”,

szólt könnyedén mellettem valaki.

Nyugszéken ültem a hajón már,

csukott könyvemmel térdemen;

kétfelől kéklő hegyek úsztak,

ápolták megfáradt szemem.

Dombok és felhők… megiratlan

vers volt ez is, az utazás,

futó képeit lágy ütembe

fonta a lenti tompa dohogás.

Úsztam a vízen, fönt a fényen,

boldogan, hogy felül vagyok,

költői szintjén a világnak,

amely alattam békétlen dohog,

izzad és köpköd fuldokolva –

– Megszokták… – nyugtattam magam –

Megszokták? – nyilalt belém ekkor

a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.

Megszokták? – Meg tudtad te szokni

– (volt benne részed) – a kapát?

Emlékszel? Emlékezz apádra!

mit szokott ő meg? A halált!

Sorsa derekán mit szokik meg

mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?

Kinlódva jártam föl-alá már

a hajó lüktető födélzetén.

– Bolond vagy – sziszegtem magamban.

– Áruló! az vagy, semmi más! –

csattan egy másik hang szivemben

s tagolta egyre rá a dohogás.

– Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!

Lapuló bérenc!… – Ha megint

alul kerülnél, a fűtőkhöz:

megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?…

A korlátnak dőlve vivódtam

s úgy éreztem, mintha apám

fűtene lent, mint rég fűtött is

napszámra a gróf birtokán.

Mintha apám és minden ősöm

dohogott volna ott alant,

jajongott volna föl a sírból –

Verte a rengő padló talpamat.

Néztem kapkodva a vizet, a

futó tájat, mintha velem

már nem is ez a hajó futna,

hanem a dohogó történelem.

Mintha dühöngve, hányingerlőn

az rázna, könyörtelenül

tagolva a szót: nem feledhetsz,

nem menekülhetsz – bárhová kerülj!

Galamb utca

Fűtött mozdony, mely egyhelyben dohog,

parancsra váró katonasorok:

gőzt vet és sustorog,

remeg hosszan a téli virradat

hegyes szelében a rongyos csapat,

kigyóként hánytorog.

Tömött sorokban, test a test mögött

félezer férfi sóhajt, fú, köhög,

dől, mint szélfútta fa –

A kabátujjban összebú a kéz.

Úgy állnak, várnak, mintha mind nehéz

bilincset hordana.

A tél bús elitéltjei. – Kiket

padról, híd alól a markos hideg

s házkutató nyomor

ideterelt – a tört ablakon át

szippantják már az üst füstös szagát,

mely bent rotyogva forr.

Elnyúlva hosszan, fal mellé lapult

testtel kushad már, lesi a kaput

a régi friss tömeg,

mely egykor ugrott… hogyha most harap:

dühét vinnyogva csak magába kap,

mint bolha-marta eb.

Ó, régi harcok, utcák! – Föld alól

kibukkanó és eltünő folyó:

úgy zúg csak, mormol itt

a mély erő, mely egykor egy világ

hódítására küldte áramát –

alig emlékezik.

Szivarvéget, egy csutka örömöt

kutat az úttest kockái között

s fölfüttyent, hogyha lel –

Lejárt jegyet, rongyot, mindent, amit

egy felsőbb, dicsőbb légkör elhajít,

megvizsgál, fölemel.

Ez hordja el a város szemetét,

ez a hatalmas pondró, vaksötét

odvában ez eszi!

Moslékot, lucskot zabál, meg sarat

a föld alatt, hol sűrűn rajzanak

hamuszín kölykei.

A túlsó járdán (messze partvidék

biztos honában) nyitja üzletét

s gyanakvóan áttekint

egy kis kegyárus, boltjába merűl,

matat… lámpát gyújt… s függönye mögül

kikandikál megint.

Harang csobbantja a sikos leget,

a szomszédból misére rengenek

a tanító papok;

mint nádas, hogyha szélén szél zörög;

megleng a sor, hosszán félbetörött

„Dicsértessék…” susog.

Galamb utca! Pokol tornáca! – Vagy

mégis a Jövendő tornáca vagy?

A parázsló szemek

tekintete vesszőfutás nekem,

edző tűzpróba minden reggelen,

hivatalba menet.

Dörg a zajló jég arrébb a Dunán.

Mered a költő kőtalapzatán,

ökle, a vasököl

görcsösen mintha az Alföld fele

esküt? – parnasszi pofont intene!

Ajkán vad szél fütyöl.

A szél, a szél! – a sikátoron át

lengeti a hó őrült zászlaját,

lobog a vert sereg;

a lengő, bűzlő százezernyi rongy,

lángnyelve közt, mint máglyán, úgy jajong,

ugrál, röhög, sziszeg.

Külváros

Gyanús kartársak, szomjas némberek

közül a költő végre hazabaktat;

méri magán, mint hőmérőn, melyet

beteg és nyirkos test hevébe dugtak,

a bűnt, a bűzt, az undort, undorát,

a lázt, lázálmait e külnegyednek,

hol az ember is úgy kúszik tovább,

ahogy az álmok népei lebegnek.

Ez hát a föld, amelyen énekelnem

himnuszt rendeltél – szól és föltekint.

Mögötte tolvaj lép. Emitt rekedten

két korhely áldja a rend őreit.

Arrébb egy lámpa dicsfénye alatt

több hölgy mereng, akár hajóra várna.

Ám ezt, bocsátva mély sóhajokat

már a lépcsőház ablakából látja,

dalnokunk, hol újból s újból lenézve

dús ihletével feljebb félve hág;

minél magasabb régiókba ér fel,

annál kisértőbb: vesse le magát.

De mindez ködlő bosszúvágy csupán.

Egy hősi álom! Tündöklő regény-vég!

Élni fog, tudjuk. Annyija után

ízenként tépi ronggyá a szegénység.

Vidám hangokkal mint vadász-sereg,

jön a razzia rendes karavánja.

Aztán a hajnal. Vad érdemjelet,

rőt koszorút vág poros ablakára.

Regényrészlet

Az udvaron egy szegény vakember harmonikát javít,

Pin, pin… zenével szelidíti sorsa komor angyalait.

Fülét szerszámára nyomja, hangot próbálgat, mosolyog,

Aztán arccal az égnek dalba kezd, apró lábaival topog.

Mosolyog és topog, bizonyára azt hiszi, hogy röpül.

Három szurtos gyerek bámulja mindezt a vakember körül.

Jézus elé röpül diadallal, feledve teljesen, hogy reggel óta részeg!

Pálinkásüvegébe beleszemetelnek a kis csibészek.

A vakember szaglász, köpdös, üvöltöz és kapkod,

Sötétségében most az alvilág szörnyeivel vív harcot.

Négy szegény nő az udvarra fut s a gyerekek mögött

Bőgnek össze-vissza mint nőstényördögök.

Az udvar végén a Nyugatitól jövet elrobog egy tehervonat,

Füstbe, dörejbe temeti szörnyű világukat.

Nagynénémet keresem itt, a vakbuzgót; mint a föld alól

Hallom visongásait a nyomor poklaiból.

Munka után

Munka után egy röpke óra még marad;

erkélyen ülök, húnyó nap alatt,

a városszélen, honnan már lehet

látni borongó pannon hegyeket.

Zöld réteket és távcsövömön át

kocsit, lovat, gémeskút ágasát,

sőt egy ekét is… kék vasán a fényt,

úgy nézem azt a lenge tüneményt,

a nap csókját, mit az acélra vet,

mint messzi, édeni jelenetet.

Úgy követem a férfit ott, aki

egykedvűen végzi dolgát. Hallani

vélem lépteit, ostorát, ha int,

a lovak párás fujtatásait,

a frissen futó, sziszegő vasat

s a föld sóhaját, ahogy széthasad.

…Boldogabb volnék most, ha én is ott,

az ekénél, a földnél maradok?

Fáradt vagyok. Már alkonyul. Szemem

tüzel, vakul, lezárul könnyesen.

Vágtatva jő a porzó út felett

egy fürge kis szél, asztalomra csap,

kutat, dohog, becsapja könyvemet,

vinné az üres papírlapokat.

Csak hallom e zajt, pillám sem nyitom,

ringatózom szép hazugságomon,

a reményen, hogy van út vissza még,

lehet sorsomból mentő hasadék,

rés, melyen visszafuthatok oda –

hova? Ó a szív tudja csak, hova!

Egy istállóba! egy rosz nyoszolya

vén deszkáira! – hol még vágyni úgy

tudott, ahogy itt már csak fájni tud –

így állva bosszút a bántalomért,

mely tegnap is ért és máma is ért.

Feriam Sidera Vertice

Szánalmat érzel s enyhe furdalást

kegyes agg, hogy lám koszorús fejem

s szédült röptökre szárnyalt szellemem

napestig, sőt gyakorta még azontul

a lenge hold szép útja idején is,

alantas alkuvások, a sivár

piac mulandó följegyzéseit

és kalmár számvetések titkait

bogozza s hű nőm, fennkölt szárnyalásaim

társa e közben mos, sikál, – s mi több:

nekem, kinek füle az istenek

hangját várhatná joggal – köznapi

izmaeliták gyors szavára kell

hajlonganom, némulnom és fülelnem –,

nekem, kit egykor ország ünnepel majd

s merevít ércbe, fölvetett tenyérrel –:

helyezd lábamhoz kalapod, helyezd

belé palotád kulcsait, selyem

tárcádat, téres földeidnek bélyeges

okmányait, három nehéz gyürűd,

s szerényen mindezt – mert nincs más megoldás!

s hogy végül szíved egészen szabad

s könnyű legyen, még forditsd ki zsebed,

bókolj egy mélyet, aztán, hogy soha

arcod emléke se rezzentse mély

lelkemnek csöndjét: lódulj a pokolba

s ott egyen kedvére a fene.

Rossz gondok

Nekem nem az a szenvedés jutott ki,

melytől a szív hevülten villog:

magára ismer s borultan is

éles cikázást rejtegetve

forgolódik, egyszerre fölszáll

búcsúzva hűsebb régiókba.

Nem az a büszke, fölemelő

szép árvaság, megkülönböztető

boldogtalanság, tespedésből

riadó kín, mely szinte boldog,

hogy kardot kaphatott, derék haragvást

s egy ősi fuldoklásnak nyitja kél.

Rossz gondok, aljas számvetések, kétszinű

betegség s kétely – kétely s ujra szennyes

szükség, sunyin közelgő tél, szorító

csaholásával ez a falka

vett körül, kisért örökségként

apám házától vad kardallal.

Ez vert föl hajdan s hajtott marakodva

a kevés koncért, inaim fenyegetve –

igy jöttem kóbor Orfeuszként,

verve magosra tartott lantom,

e csürhe közt, amellyel háltam,

amelynek mormogása keltett!

Gondjaim mégis, seregem, folyóm,

kik sodortak és neveltek, ti visztek,

szitkaim, vaskos kötődésem

közben is, akart-akaratlan,

előre s föl tán, táguló

orrlikkal, dülledő szemekkel

kutatva az isteni zsákmányt!

Szegénység, örökös éhség

Mi oly szegények voltunk Cecén, hogy az már szinte tréfa volt!

Nagyanya az utcán minden korhadt faágért lehajolt;

egy szalmaszálért lehajolt. Megesett, hogy főzés közben a tűz egyszerre kialudt

s a család ifjabb tagjai egy kis csutáért benyargalták a fél falut.

Oly szegények voltunk, szemünk a földön folyton ide-oda járt.

Déltől fogva, mint megszállottak gyüjtögettük a vacsorát,

venyigét, sót és krumplit hajszoltunk és ha más nem akadt,

megfőztük levesnek a kéthetes kenyérhéjakat.

Gyüjtöttünk egyre. Ó gyüjtési őrült szenvedély!

Hazahordtam, amit csak leltem, bárhol, bármit is leltem én:

szegeket, ócska sámfát, rossz bögrét, régi kalapot,

elkopott seprüt, tollat, csontot, nálunk mindennek helye volt.

Szegények szenvedélye, sarkaló önzés, érzem én

örökre bennem égsz már, örök időkre! a szegény

lázával nézem én a földet, téged is fényes gondolat,

ragyogó eszme – tán azért, mert nem kérik tőlem áradat.

Ó, legparányibb villanásod drága kincsem nékem! Tellene

fejem rogyásig, ahogyan rég padlásunk szellős belseje,

szent zsugoriság: dicsőség vágya: gyönyörű éhség – mint magas gyümölcs felé

kapna a nap után kezem és véle sóvár népemé.

Reggeli meditáció

Ki annyit hazudtál, ne hazudozz többet.

Ne tettesd, hogy árnyak, illatok követnek,

hősök hörgései, magas kisértések!

Nem követ és nem hí senki; a költészet

nem arra való, hogy elámítsd a népet,

vagy magadat akár. Egyszerű a világ;

amit két szemed lát, ép elég dolgot ád.

Ragyognak a tárgyak. Nyald meg a ceruzád.

Lent a kapualjban a házmester neje

üvöltöz, nem tudja, hol a szemüvege.

Kezében a hirlap, a lapban a hirek

cincogva dugdossák egymáshoz fejüket.

Sűrű rejtekéből egy cukrász halála

ravaszul hunyorog a csodakutyára,

mely egy féltékeny férj és egy árviz között

két fejét maga is csodálja szerfölött.

A szemüveg, amely ez álnok világra

fényt vethetne, ott van az ablakrámába.

Ott csillog, ott szemez a reggeli nappal,

mely a tetőn prüszköl, mint haragos macska.

Igy éled a világ, csodálatos élet!

folytatásaikkal a friss jelenségek

igy villannak eléd s vesznek egérutat,

nem láttatva mást, csak gúnyoló farkukat.

Hosszu árnyék kúszik a kapún most, végén

egy elkeseredett házalót cipelvén.

Kiált a házaló, szétszaglász, kiballag

s most már ő vonszolja a csalódott árnyat.

Ki volt ez? Micsoda boldogtalan lélek,

micsoda testté lett

szimbólum, sejtelem? – mily haragos isten

megtestesült átka, mely elbődült itten –

sajnos, oly hasztalan e hitetlen házban,

akár a próféták egykor a pusztában.

Elhangzott, elnémult; folyik tovább ujra

békén a teremtés ezer babra-dolga.

Átveszi uralmát a tavaszi idény,

kirakja üzletét a nyirkos udvarra:

szines rongyot, gombot, egy összetört edény

fehér cserepeit s öt sápadt fűszálat…

Látszat ez a világ, olcsó, hiu látszat.

Atya, Fiú, Szent-

Lélek oltalmazzon mindnyájunkat ittlent.

Ó, édes betegség

Már csak akkor vagyok költő, akkor szabad,

mikor beteg vagyok,

szürke ruháimmal levetem sorsomat

akár az angyalok.

Akár az angyalok, akár a kisdedek,

akár a gazdagok,

várom pislogva a bókot, szeretetet

és az áldozatot.

Mint az üdvözültek egy ingben heverek

s a vánkosok puha

felhőiből nézem a földi életet,

nem is oly mostoha…

Ó édes betegség, ó áldott nyavalya,

egyetlen ürügyem

élni ahogy élni álmodtam valaha

csak a dalhoz hiven,

csak ama szép gondhoz: könnyíteni mikép

tudnám e nép sorsát,

elgondolok máris példaként egy vezért,

zászlót, győztes csatát.

Könyvet, metszeteket lapozok, egyiken

vig paraszt-had forog,

pajzán csapongásuk’ elnézem kegyesen

és velük vígadok.

Egyszer a téli nap, egyszer feleségem

kacsint be, rámnevet,

trónusomhoz oson, levest hoz, féltérden

könyörgi kegyemet.

Igy volna élni jó, költőnek ez dukál,

dukálna legalább,

egy aggódó múzsa, mély csend s lábainál

féltérden a világ.

Köröttem méz s befőtt, mit anyósom hoza.

– Jöjj Múzsám, lépj elő,

izzó homlokomon költői korona

a vizes keszkenő.

Dicsérjük végzetem, mely egy kis lázzal ím’

kulcsot, jelszót adott

kiszökni a láncos munka vaskapuin,

élvezni a napot,

napot, szabadságot, nyögve is boldogan,

hogy lám semmi se köt,

szállhatok szabadon, adósság, hivatal,

torz jelenünk fölött!

Édes kóstoló ez, kedvesem, énnekem

édes vigasztaló

ama percre, midőn kiszállok hirtelen

majd minden lánc alól;

jó kaptató, ha nem ad a világ körém

mégse szabad határt,

kalauzom gyanánt hívjam én is a vén

kapitányt, a halált!

Örökség

Hizelkedéssel és csalással

testednek otthont már szereztél.

Hű gyávaságodnak köszönd meg,

hogy kedvedre ma is ehettél.

Köszönd az ökör-türelemnek

a békét, mely körüllebeg;

a róka-ravaszságnak, hogy tán

holnapra is lesz fekhelyed.

S köszönd a tigris telhetetlen

szomjának, mely benned lakik,

ha lassankint majd tisztelettel

süvegelnek barátaid.

Otthon, tekintély, hír és sorsod

még jobb és emberibb lehet:

a sakál étvágyát tanuld el,

hiúztól a tekintetet.

A kaméleontól a színt és

a ganajtúró szimatát.

Utat nyit végre, diadallal

ünnepel, ural a világ.

Kiválasztott: – a Cél s a szándék

titkos utját te követed.

Egy a világ. És bízd nyugodtan

a galambra a lelkedet.

Szerény életed¹

Szerény életed ki ismerte?

Mi fájt, mi volt jó néha? – Egyedül

én tudtam azt, én tudom még ma is:

ismertelek; ezt kaptam örökül.

Ha van, mi oszló testedet túléli:

énbennem él az s nem halhat meg ott.

Mosolygok és lágy, tétova útjáról

megismerem ajkamon mosolyod.

Két éve, hogy meghaltál. Akkor is

meg-megjelensz, ha nem idéztelek.

Itt lapulsz bennem. Az utcán soká

néztem ma is a varrógépeket.

Ilyet szerettél volna. Szomjasan

kutatnám egyre: mi van, mi maradt

belőled itt még? Szívemet fülelve

idézgetem kis tájszavaidat.

Dadogásodat, ha munkát kerestél,

szívedet, mely torkodban dobogott!

Dobogó szívvel az öreg, magányos

munkásnők életére gondolok,

kik műhely után otthon, egymaguknak

nem főznek semmit, be sem fűtenek,

csak várnak s még az ágyból is kifutnak

megnézni: nem kaptak-e levelet.

Akiknek egy reményük, egy fiuk

maradt, de attól sem jő semmi hír;

ha ír is néha, soha önmagáról:

bonyolult tervekről, teóriákról,

forradalmakról, népjogokról ír.

Óda egy irodalmi ünnepségre

Társak, akik most fűzéres kapuk

s virágos lánykák során át vegyültök

egy könnyebb, fensőbb, tisztultabb világgal:

igaz nagyság és nem-muló dicsőség

boldogjaival, kiknek induló

mosolyától is kábultan dadog

a szív s elernyed –: ó emlitsetek

meg engem is, kit sorsom messzezár

e szép Elyziumtól… hol, különben,

tán méltatlan is lennék én, esetlen

kicsiny hiremmel, nagy végtagjaimmal –

Ó emlékezzetek rám, emlegessetek,

ki száműzötten senyvedek kietlen

zúgomban itt, vad Zaj fölött s leláncolt

Prométeuszként fürtöm’ borzoló,

őrült huzatban, három ugató

irógép mellett tépetem nemesb

szerveimet bús ügynökök rajától,

kik egyre jönnek, nem fogynak soha…

Itt élek én, itt pusztulok, de itt is,

szép hivatástok magán-másolója,

főnökim tüntén, itt is lángolok,

gyújtom az aljnép álmatag kedélyét

a szent közért és vágynék, társaim,

ó vágyom én is osztozni a hírben,

tündökleni s hódolni pártfogóink

szine előtt és énekelni fennen

nemes versenyben és kedvük szerént

a bércet, rónát, a habját faló

dicső tavat, mit nem láttam soha!

Fejedelmi sarj! te nemes, különb!

hazám dicsfénye: készpénzt küldj nekem!

a nyomorultat – válts meg engemet!

Juttass valamit őseink fonák

osztozásából – házat adj nekem!

egy kies bércet! hol kicsiny családom

lepkét s ibolyát kutatva eléldel –

Hajolj felém, míg nem késő! A gyors,

falánk idővel, mely semmit se tisztel,

sőt mindent megrág, úgy ám, légy dacos te

jutányos áron – hisz a kis hal is hal –

halhatatlanítsd idején neved!

Alkalmi meditációk

Metafizika

Isten – Halál, köztük mint légvonat

húz lelkemen át egy-egy gondolat.

Nem tisztít, nem söpör semmit se ki,

a port, az öntelt port lebegteti.

Eretnek!

Nincs rég velem már – valahol megállt,

jaj, rosszul végezte hivatalát.

Védangyalom, mit szólsz, ha odaát

panaszt végül majd én teszek reád?

Hit a kapitalizmus uralma alatt

Keresztény vagy? – Beh számitás ez is!

Azért vagy az, mert nem vagy boldog itt!

Igazság kell? – Csak bosszú! Meg a bér.

Jó helyed lesz a pokol fenekén.

Első csapda: az értelem ellen

Buta vagyok és félek tudni, mert

a tudásszomj volt, ami messze vert

körödből, Jézus… – Frissen, lelkesen

az ész hivságáról elmélkedem.

Második csapda: az értelem mellett

Amit felfogok: az nyomban kevés!

nem a szív: tán a telhetetlen ész

ragad fel mégis, visz tovább, tovább –

s még részegebben ünnepli magát.

Szomorú vigasz

Sem ez, sem az, talán majd az idő

lebbenti azt is fel neked: ki Ő.

Egy alkonyon csak szívedben terem

s célhoz vezet, mint rég a szerelem.

De addig?

De addig, Uram, addig? Jaj, Feléd is

annyi vívódás, förtelem, veszély visz?

bor, bordély, torz kéj, forró háború –

Mit szavalsz? Nem is volt oly iszonyú.

Jámbor számítás

Az vigasztalhat, hogy tudatlan is

szolgálhatod Őt, szolgáld. Törd fejed.

Buzgalmad látva tán nem állja meg

s jelt ad, mi volt jó és mi volt hamis;

dorgál s egyszerre, észrevétlenül,

azt látod csak, már szóba is vegyül.

Rigómező

Az egyik Hetyey börtönben ül.

A másik tán a vasúthoz kerül.

A lány, ki a vén ablak mögött

gőgjében nékünk vissza sem köszönt,

csak olvasott s hízott szegény feje,

most egy lezüllött kocsmáros neje.

A legkisebbik fiú Pesten itt

föl-fölkeresi ismerőseit.

Mikor hazulról eleget beszélt

és törli kezefejével szemét,

ki húsz, ki ötven fillért nyújt neki.

Előnevét, mely felső-hettyei-

sárcecei és rigómezei

mind hangosabban ismételgeti.

Hithű falu

Ágálva véres rongyával fején

mit hörg a kakas? Két riadt galamb

házamról tisztán úgy száll fölfelé,

mint hangolás közben ha peng a lant.

Csütörtök reggel. Két angyal repült

tetőnkről el. A többi ott iszik

az istálló zsuppján még. Kétkedel?

mert angyaloknak mégis túlkicsik?

Kicsik, nagyok! – Már láttad, mekkorák?

Láttál már angyalt? – Önző, ostoba!

Azt hitted persze, hogy a másvilág

e föld kényelmesebb utánzata…

És ha egy szoba az egész, ahol

– mint Dosztojevszkij hitte – egy sereg

pók nyüzsög – tudod, mitől fuldokol

s boldog mitől lehetne még szived?

És ha a kakas ugyanaz, aki

Péterre mordult? És ha odaát

a szomszéd, ki sertését pörköli,

egy sátán lelkét űzi ép tovább?

Semmit se tudsz. Menj dolgod kezdeni.

Mást úgy sem érthetsz. Titkokkal forog

e világ csak példával van teli;

Plátó is így szólt és felmutatott.

Sokat tudunk már? Vagy túlkeveset?

Sajna, az egyikből sem eleget.

Philologia

Egy vogul nyelvtan üres oldalára

Villám villan – a szteppén át forgószél fut, égve,

közepében egy sátánfi bokázik és hegedül –

roppan az ég – jámbor esti hazatérők, boruljatok térdre,

döngő léptekkel egy baljóslatu isten rohan kelet felől.

De ellép könnyedén a táj felett, – gyorsan oszlanak a felhők,

kiugrik az égre s elkezdi vig táncát az esthajnal csillag.

Lent a falu szélén sárgás fényt és gyenge, el-elakadó dalt

csurgat a friss estbe egy kis kocsma-ablak.

Kocsma előtt lóca. Rajta kilenc pogány

őrangyal ül, mivel ősi szokás szerint, tisztátalan helyre

nem léphetnek ők be – várják gazdáikat,

szomoru sorsukat mesélik egymásnak, nekikeseredve.

Kásával és apró süteménnyel kérlek – hangzik a szomszédból

egy gazda éneke, karjait jajongva az égre emeli –

te hatalmas isten, mulaszd hátfájásom! – fölnyujtja a kását,

aztán leereszti, azután megeszi.

…E törzs vallása az, hogy halála után

egy ember egy angyal kiséretében még negyven napig járja

régi lakhelyeit, s mit ott elkövetett: rossz tetteit menti,

a jókat pediglen az Úr küldöttének bőven magyarázza.

Igy vonul egy vogul ott a dombon épp egy angyallal vitázva,

mutogatnak egy jól-fedő bokor felé… előtte megállnak,

pirul a jó vogul, vállát vonogatja… de lám, megegyeznek,

egymás tenyerébe csapnak s kéz a kézben hirtelen felszállnak.

Édes illat terjed. Oly nagy a nyugalom, hogy az istállókban

a lovak is hasra feküsznek… kisdedként szuszog a mord bika,

a sötétben anyját keresi a borju, – felbőg a bús tehén:

egy percre fölriad egész Szibéria…

E tájra vágysz, fiú? megunván Napnyugat

vad berregéseit s füstfellegbe borult

egét: nyugalmadat hiszed, hogy megleled e tájon, mely fölött

most visz egy holt szűzet csónakján ép’ a hold…?

E tájra vágyom én, vagy ennél is tovább! mennék oly ég alá,

hol zúgó homlokom pihenni tudna és feledné keserű

emlékeit, e zord, üres világ bamba törvényeit! – ahol

beszökne szivembe egy kis szabad derű.

Lovam lenne, lovam kantárszárát lovam lágy nyakába vetném,

távol Európa üvöltéseitől léptetnék egyedül

az elérhetetlen őshazába; mennék vágyam után bátran

a titkos ősanya felé, kinek képe feledhetetlenül

szivemben él, kinek öle körül mesék meleg hona reszket!

Mennék dúdolgatva, nevetgélve halkan, néha meg-megállnék,

visszaintenék még lovamról és aztán tünve-álmosodva

lassan én is egy víg mese-hőssé válnék…

Alkalmi meditációk

Nehéz út

A kávéházban folyt a hitvita,

Mit szólhat ehhöz az istenfia?

A szomszéd asztaltól a füstön át

gyanus hölgy küldi kigyó-mosolyát.

Vagy tán az ördög? Imádkozzatok

lelkemért, neokatolikusok.

A vasárnap megszentelése

Hitetlenül hat sötét napon át

forgatok én egy üres masinát.

Oh, semmit-őrlő körforgó hetek!

S vasárnap: oh megnyíló mennyezet!

A harangszó friss madárcsapata

már kertemben húz fölöttem tova.

Mint hátfájást gőzfürdő heviben,

keservemet ott veritékezem.

Mint létem értelmét, irott jogát

nézem gereblyém és kapám nyomát,

aztán a tollét – bár csak egy napon:

köszönöm, Uram, hogy dolgozhatom!

Kisértés

Másodosztályon utazik a pap,

mert nem bírja ki a parasztokat.

Oly szókat hallhat közöttük, melyek

csak hallásra is bűnt jelentenek.

Hát ott ül; csend van. Elszenderedik.

De nem a sátán! Most a pad alól

búj bele! Bent van! Látni a szelíd

álmodó kéjes mosolyairól:

borjúként nyalja szája szögletit.

Meglelt bárány

Meglelt báránynak, annak lenni jó!

Hogy ragyog itt ez a kitért zsidó!

Megérintette lelked szent heve,

könyvet ír róla s jól keres vele.

És üdvözül! S én tévelygek szünetlen.

Én, én, aki szent kegyedben születtem!

Pokol

Sarkával a kigyó testén,

szelid szemét égre vetvén

a Szűz nem áll oly nyugodtan,

mint te, szép hölgy, e szutyokban

forgó földön; bele lábod,

lábod nagyujját se mártod.

Hova te lépsz, ott a szenny is

összeáll és megmerevszik,

mint bálterem padozatja

jégfénye úgy nyalogatja-

falja topánkád, ha rajta

áttipegsz, táncolsz kacagva.

Bár szakadnál bele térdig,

térdig, azután derékig,

kebled két kecses hegyéig,

bodros fejed tetejéig:

nyakuk tekerve remélik,

kik mindezt alulról nézik.

Kik ott élnek, lent, alattad,

hinárjában a mocsoknak,

álmukban lábon ragadnak,

álmukkal ha fohászkodnak,

ha még fohászkodni tudnak,

keblednél fogva lehúznak.

Ha látnak, csak röhögnek rád,

szájuk égő kigyóként ráng,

ezer forró kézzel, mint láng,

kúsznának tikkadva hozzád,

ez a pokol, ha nem tudnád,

perzselné, habzsolná szoknyád.

Ríjj lovagokat magadnak,

kik érted pallost ragadnak,

kerubinként oltalmaznak,

körülröpdösnek, lakodnak

ablakain bedalolnak,

sose fogynak, szaporodnak.

Nocsak

Nocsak tanakodjunk,

futja az időből.

Kövér-sovány kint a gulya –

bent jó gulyás gőzöl.

Kilakhatnak abból

kinti, benti strázsák –

Egy fi-levél se rezzenti

az idő futását.

Lent, hű falvainkban

békesség, okosság –

Megrághatja ki-ki köztünk

mondanivalóját.

Aludhat is rá – ha

reccsen is – vigyázva

reccsen a ház, hasal a vén

kapufa a sárba.

A jószág se bődül,

kéményfüst se lebben.

Ül a gazda családjával

bölcsen a hidegben.

Soha mit se várni,

azt is megtanulta.

Egy piszt se vét drága népünk

latolgatásunkba.

Nohát, hogy is volna,

ha volna, mi kéne.

Soha ilyen szép alkalmat

higgadt szócserére.

Jó dohánnyal, borral

vigalom az éjjel.

Mig mi innen föl nem kelünk,

kint a nap se kél fel.

(Kutya is ha vakkant,

mintha kútba vetnék.

Aki dalol, most fujja ki

utolsó keservét,

azután elhallgat,

befordul a falnak.

Strázsa ha kell, fejfájához

kell már a magyarnak.)

Példa kellene

A vallás nem az egyházi adó!

Tudatta vélem ma a kis szabó.

A színes minták és divatképek közt

vérző kebellel Istenfia függött.

– Ne a szolgát nézd, hanem az Urat! –

Hátha ép ő rak akadályokat?

– Oh könnyü volna – mondta –, ha már ittlent

kész angyalsereg szolgálná az Istent!

De később mégis beláttuk busan,

több szempontból is jobb volna, Uram,

ha szolgáid legalább oly szegények

lennének, mint mi, akiknek beszélnek.

Ez a taktika! Ilyen ez a kor!

Rossz gondolatokat szűl a nyomor.

Példa kellene – tünődtem, miközben

sovány, ruhátlan testeden merengtem.

Megjelenik

Megjelenik akkor majd Jézus

nem mint király de nazarénus

beszélget int a békességre

de mintha albánul beszélne

nem érti senki rossz cipőjét

nézik csak lukas felöltőjét.

S megjelenik Mária véle

kis cselédkönyvével kezébe

szégyenül valaki beirta

hogy gyermeke van hogy nem tiszta

helyet keres de helyet nem kap

mindenütt ortodoxok laknak.

Én sejtem csak meg kik lehettek

a kocsmaszinben kik pihentek

szomjasan a meredek úttól

elérem őket a falun túl

kar-karban itallal kinálva

dalolva visznek a halálba.

A havazásban

A havazásban egyszerre keményet

dörrent az ég és villámfény cikázott –

Villám a hóban? – A lovaslegények

dalolni kezdtek: alig hallhatóan,

húzták valahol hozzá a cigányok –

A felhők résén át talán, ahonnan

a fény, mint hajnali kocsmáké, áradt?

Füleltem, vártam, egy kicsit daloltam

s figyeltem újra. Tudtam, álmodom;

de honnan ismertem mégis e tájat?

E tájat, ezt a fáradt dalt, e sápadt

népet, a pusztulás vágyát a szívben!

Bódító mámorát a bujdosásnak,

futásnak, midőn gondját, mint a gyeplőt,

nyakadba dobja sorsodat az isten?

Vogulhon! Konda, Szoszva partvidéke,

fagy, éhkopp és vad bálványok hazája,

hol az őserdőn a szél fésűjébe

ember ha száz mérföldenként akad –

könnyezve álltam kengyelem vasára.

S zuhantam vissza, – a lovak ugorva,

mint amikor már hazai irányba,

rohantak (nem süppedtek be a hóba),

mint habzó tenger tetején repültünk

a metsző, éles, fütyülő halálba –

Vadak etetése

A gáttalan

Kár volt néked a lélekelemzés. Gyáva, hazúg, de

– érezvén nyomorod – néma valál

legalább.

Most szabadon s büszkén ömlik ki belőled a

szenny. Jaj.

Tisztulsz –, jaj, te szegény! kezd

kiderülni, ki vagy!

A beteg

Ő a beteg. Megvan minden nyavalyája, mit ismer,

Sőt ismerni remél egykor a gyógytudomány.

Harc és munka alól fölmentve, vértanu arccal

– harminc éve ma már – várja a szánakozást.

Látom a messze jövőt. Panaszossan metszi a sódart

Majd sírunk tetején és: „avas ez…” rebegi.

A nagylelkű

Üsd a zsidót és üsd a magyart és bánts meg akárkit:

Kandli barátom, ahogy hallja, magára veszi.

Védteleneknek pártfogolója? – Ó, sose higyjed:

Oly hiu, hogy mástól még sebet is irigyel.

Az elvhű

Fajvédő voltál s tele szájjal, bőgve csepülted

Azt, ami nem védte, istenitette a fajt.

Bolsi levél s az iménti költő s műve ezúttal

Marxi idézettől lelt kora, szörnyü halált.

Aggódva figyelem – fordulsz ujból – hova nyúlsz most

Uj ürügyért, irigyen verni a jót s igazat?

A nagy kérdés

– Pusztul a nép – kezdtem. Hangom elakadt. – A magyarság…

– Mit? Magyarok? – hangzott. – Csönd, te zsidógyülölő!

– Pusztul a nép… – Hallgass! Ne beszélj itt másról! A kérdés

Egy volt és leszen is: antiszemita vagy-é?

Jog a XX. században

Hol az igazság? Mindenkinél –

Ölheti egymást, mind aki él.

Éjféli meditáció a legfelső emeleten

Atyáim Istene! Katolikus Isten!

Házak lebegnek, mint hajók lent a füstben.

Az egész külváros, akár egy kikötő.

Útra készen füstöl, nyüzsög a sok tető.

Két torony versengve az indulást kongja.

Álmos vagyok. Uram, vígy az igaz útra!

Barackpálinkát és sört ittunk az este,

dalolva, fecsegve… megint bünbe esve.

De borzongva most im egyre emelkedek,

önmagam Phönixe zord világod felett.

Ahogy józanodok, egyre messzebb látok,

bűnök fertőjének mondom ezt a várost.

Az utolsó kocsi, mint meghajszolt kutya

iszkol a sinein Újpest felé haza,

bőgve onnan, hol a mulatók fényjele

kacsint már csak, mint a Sátán tekintete.

Oh az a mocsár ott! Oh az a kárhozat!

Futva jöttem én is. Oh, oh azok a nők!

négytől tiz pengőig kinálják magukat

s mit nem sutyorognak még a hátad mögött!

Ahogyan Velence a tengerre épült,

ez a város bűnre, förtelemre épült.

Megálltam utközben. Nagy villamos halak,

vonatok usztak a Ferdinánd-híd alatt.

Messze, egyedül, mint nyilt vízen a bója,

lebeg föl-alá a Bazilika tornya.

Ez hát, ez az élet. Sóhajtozva fogom,

ölelem itt most az ablak keresztfáját,

nézem imbolyogni a szomszéd tűzfalon

kitárt karjaimnak ijesztő nagy árnyát

s a kapkodó fejét… Oh, hol van a spongya,

az ecet, hogy tikkadt szomjúságom oltsa?

Kétellyel, gyanúval töltözött a testem,

keserűen éget, mit oly vigan nyeltem!

A gúny, mit e versbe is fonni akartam,

szivemet hurkolja, fojtja egyre jobban.

Petroleum, földgáz tört föl úgy a földből,

ahogy körülöttünk csettintgetve föltör

szemérmetlenül az ördög buja nyelve,

hogy a biztos zsákmányt előre izlelje.

Panama! Panama! Oh micsoda példák!

Az árvák házából kilopták a téglát!

A kincstári lovak szájából a szénát!

Még a munkálatok megkezdése előtt

az egész telepről lelopták a tetőt!

Családapák gyanús pénzen éjjeleznek,

pisztolyra gondolnak, ha dörren az ajtó,

előkelő ifjak kommunisták lesznek,

micsoda megjegyzés a körmenetekre!

féktelenül izgat a köruti sajtó,

halotthamvasztó kell, épp az Debrecenbe!

egy lakatosmester lányát megejtette.

Ne szégyeld, hogy könnyek gyülnek a szemedbe.

Látom itt a Dunát, a csillogó vizet,

melyben nyáron karcsú pogánynők fürdenek.

Oh úgy fürdenek majd, oh, oh sivalkodva

igy csapkodják majd a pokol égő habját,

siratják a napot, mikor hivalkodva

a hív lelkűeknek combjuk’ mutogatták.

De miért könnyezed te csak a világot?

Micsoda tetszelgés, kérkedés még most is!

Sajnáld tenmagadat, ten nyomorúságod!

Tudod, hova kerülsz? lelked merre oszlik

és a végső napon mit döntenek róla?

Nem áldoztál te sem érettségi óta.

Oh, nép…

Oh nép, akadt hát pártfogód!

Szabadság, bajnokid teremtek!

Pusztuló tájak, dőlt zsellérsorok,

Fény Hunnián! – nem-rettegő fejeknek

lettetek édes gondjai!

Csitulj sziv, békétlenkedő,

nyugodj, magyar, hajtsd vissza fődet.

Tudják, mi kell már neked, sőt mi kő’

tapasztalt és hiv őrei a földnek,

kik őrzék tiz századon át.

Oh, megvédenek ők, meg ők

a rázkódástól, mely a honra:

szegényre, dúsra dőlne, ha a föld-,

és a vagyonbiztonság meginogna

s az ősi alkotmány vele!

És minden ország támasza,

talpköve, a méltó kamatláb!

Ily tiszta egység nem volt még soha

mióta mindezt ők meghóditották

a karddal, mely befele üt.

Védangyalom

Védangyalom, kivel álmodom, az angyal

kopasz s fehérszakállu… Antal

volt a neve s mestersége ős-kovácslegény,

ami meglátszik még ma is kezén.

Erről beszél, ha hófehér nagy szárnyát

és pihenteti jelen hivatását;

ezt emlegeti, meg a szakszervezetet,

ahol velem is megismerkedett.

Az volt a szép idő! Jog, Jövő, Igazság,

az embereket ilyenek izgatták –

Egy más világ reménye! Volt akit

(mint őt is) próféta-életre vitt!

Még érdemes volt élni, volt miért!

Most? Nem tesz mást csak engemet kisért.

Álomban él. Nem egy tanyát: tüzessen

csak engem izgat, hogy utját kövessem.

Vadak etetése

Egy politikusnak

Jellem, erő, jó ész (mint mondják, isteni szikra)

Kell csak a próbához: lesz-e iró valaki.

Nép-becsapás, köpenyeg-csere, hátba-döfés – remekelned

Ebből kell teneked, hogy csak a céhbe bejuss.

Honszeretetre te mersz minket kitanítani? – Ejha!

A szavazat mellé, nézd, ne kivánj szavakat.

Nem teszed ablakközbe az oklevelet, ha mi írjuk:

Szakmádnak máris mennyire mestere vagy!

Egy aggodalmaskodó főúrnak

Izgatunk? Nekem fáj legjobban, hogy téged,

S nem szabadságharcra igábatört néped!

Mindenáron minden-áron író

Célod eléred még: megmozdul a „bamba” magyarság;

Észrevesz! – és diszkrét ujjal a földre pöcint.

Népiesek és urbánusok közt

Két kulacsom

Váltogatom,

Kortyolgatom is, ha kérded,

Ebből ürmöt, abból mérget.

Szörnyű fegyver

Minden ütésed, átkod

Hiába ellenem.

Szörnyű a fegyverem:

A végén megbocsátok.

Egy népfinak

A Puszták Népe szerzőjének

Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal

Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!

Kétlaki

Egy miniszterelnök, egy agg ló, szegény,

valami rokon hölgy csapkod még felém

álmaim tavában, fúlni kezdenek.

Én könnyen kilépek. Megreggeledett.

Biztos földön járok. Vár a reggeli.

Itthon vagyok itt is, szörnyű kétlaki!

Hány világon vágok át, hány emberen.

Külön világrész vagy te is, szerelem.

Mögöttem ó mennyi hajóroncs marad!

Félve nézek hátra: mennyi áldozat!

Halként úszom, aztán sasként repülök.

Mondd meg, Uram, nekik, hogy menekülök.

Alkalmi meditációk

A vegyes házasság átka

Két szellem küzd itt, amint látható,

egy hívő és egy istentagadó.

Nagy próbát rótt rám már azzal az ég,

hogy vegyes házasságból származék.

Két nagyapa, két család szelleme

próbálja bennem: egyesülhet-e?

Az egyik csöndes, egyre mosolyog,

úgy kérdi gúnnyal: Hová is jutok?

Kitör a másik erre untalan:

Biz a pokolba, tisztelt nászuram.

– Oda-e? – Oda, és ez a gyerek,

ha így nevelik, ez is elveszett.

Pipára tömnek, fölsercen a tűz,

s a mennykék füst, mely mindent egybefűz.

Szemem elől felhőbe lengenek.

Egyedűl vagyok, veszendő gyerek.

Nézek utánuk. S ami lent maradt:

arcvonásaik itt az arcomon

hol mosolyra, hol könnyre állanak.

Örök harcukat tovább harcolom.

Hallgass

Se sértés, se gúny, sem a szolgai

ravasz könyörgés Őt nem csalja ki.

Énekelhetsz, fujhatod a verset,

Szivedről és nem hangodról ismer meg.

A híg panasz is hasztalan neki,

könnyed sincs elég Őt kiönteni…

A csiga, ürge példáját idézted?

Te bujsz a földbe, hogy ha Ő idéz meg!

Hallgass hát s készülj szavára: ha Ő

a szelet vetné, lehess levegő,

víz, ha a fodrot. Várj csak, várj. S ha nem szól:

tudj megfeledkezni te is magadról.

Munka közben

Rásüt a nap s mint Memmon szobra rég,

a havas méhes zümmögésbe fog.

Igy zeng a szivem is néha már. Zenét

vélek fülelni. Nyugtalan vagyok.

Két kas mögött babrálok s érzem

a vágyat már, hogy frissen letegyek

seprőt, fogót, s elkezdjek hirtelen

egy messzezengő boldog éneket.

Varázsló halál

Levág az Ujság, nem ejt rajtam sebet,

mellékesen űzöm a költészetet,

mint a cikkirást is, demográfiát

és jaj őt is, őt is, az isten fiát.

Egy csapásra senki nem végez velem,

mellékesen űzöm egész életem.

Ha ki derékon csap, ki kétfele tép,

megkettőzi sorsom, mint a kukacét.

Oh lucskos biztonság, oh nem egy kufár

bértollnok, de bennem nemes szervre már

a fő Irástudó dühe sem talál.

Mig darabszám össze nem szed a halál.

9, Rue Budé

Mint egy igazi költő, e padlás-szobában

éltem három évig. Föl-alá járkáltam,

hajamat turkáltam s asztalomnak esve

egy végtelen verset írtam főleg este.

Egy nagy hőskölteményt, amely egyre hosszabb,

egyre kegyetlenebb lett és egyre rosszabb.

Ugy vívtam vele, mint Szent György a sárkánnyal.

Éjről éjre egyre izzóbb harci lázzal

dobtam magamat rá, ott a tetők felett

ég és föld között, míg a kis nyulánk sziget,

Szent Lajos szigete bárkaként recsegett

alattunk a szélben s szinte utnakeredt,

tajtékos habokon – ahogy a jövendőt

képzelik és írják a fiatal költők –

Akiért a harc folyt, a szelid porleány

hetente változott. Az idők folyamán

csendes megadással cserélgette haját,

arcszinét, az arcát, lábait, sóhaját –

nőtt, majd összement –, mord hőseim mögötte

méltó ámulattal bámulhattak össze,

ha közöttük büszkén, emelt fővel tova-

sietett – mert lelke, a lelke, az soha

nem változott semmit, hasonkép hűsége –

Egy Kutnyánszky Liza nevü lengyel nőbe

voltam szerelmes, majd Germaine Joyeusebe,

majd Odette Lacosteba, Levinson Lujzába,

Manon De Chambartba, Marie Trépinardba,

s a legszebbe, a szép kalapvarró lányba,

Orosz Annába és annak a hugába

és emlékezetből Leveszy Pannába,

legtöbbjükbe, sajna, egészen hiába.

Istennők költözése

Egyenletesen, mint a tengeren a hullám

száguld a hófúvás és fejhangon dalol.

Bárkaként föl-leszáll, úszik a göndör pusztán

a háromablakos faházikó, ahol

Iván Ivánovics, Pjotr Petrovics, a kéklő

másolótintától szutykosan könyökig

irják eszméiket a Kezdetről, a Végről;

ujjukat szakálluk kócába törölik.

Észak s Kelet felől fölöttük most vonulnak,

megcsalt szerelmesek bús hevével teli,

kivert istennői a hitszegő Nyugotnak

dús idommal, ahogy a szobrász képzeli…

Ott száll haragosan a lángoló Szabadság,

arcát tüzesebbre csipte még itt a szél!

Báli ruhában van – már jó száz éve szabták –,

de tarlót járt a láb, mely alóla kiér.

Ott jő a Haladás, ki könyökkel üllőre

szeret dőlni iparmúzeumok előtt –

Mellette mécsessel a Tudás Terjesztője

s a Jog, aki majdnem önpallosába dőlt.

Szállnak égő arccal, de vissza mégse nézve,

egyik a kis faház csúcsára települ,

a másik, mert vacog, a füstölő kéményre;

lába között lenéz s könnyezve orrt törül.

A többi száll tovább… repül, repül keletre

próbálgatván arcán a hajdani varázst;

Voltaire volt kedvese már boldogan ölelne

egy rongyos kinait, egy vad burját vadászt.

Nizsnij, 1934

Nizsnij-Novgorodot úgy ejtik Novgarat,

ott sétáltam a platánok alatt,

aztán, mivel az eső megeredt,

a Kreml tetején, a házereszek

alatt Ljubával; ő beszélt, beszélt…

úgy hallgattam, mint a csöppek neszét

a bástya fűvén, oroszul beszélt.

De néha rámemelte kék szemét.

Fény villant abban, elkápráztatott,

mint a zsúfolt ciril föliratok:

…már nem is tudom,

belegabalyodtam a féluton.

A Volga s Oka a ködbeborult

városhoz lent a völgyben úgy lapult,

mint két kitárt kar. A szavak helyett

karommal próbáltam közölni ezt

s azzal kérdeztem azt is: érti-é?

Egyszerre, háttal Ázsia felé,

mellemre dőlt; a haja szőke volt.

Kalapomról a viz nyakába folyt.

Nevetett, közben sirt. Féltett nagyon.

Kért kézzel, szemmel, hogy maradjak ott,

mutogatta, hogy arra nyugaton

megesznek a vicsorgó burzsujok;

hallott ő róluk; mikor kisleány

volt még, egy este a gyűlés után

álmodott is velük,

oroszlán-farkuk volt, sakál-fejük.

Hogy vagy Ljuba most? Nem szerettelek.

Elaltatnálak, mint kisgyermeket.

Óda Európához

1

Európa, Európa.

Néztem, az orromig se láttam

Audun-le-Tiche és Esch-sur Alzette

között, három ország között

az esős téli éjszakában.

Salmon Ruhé rabinövendék,

egy útlevéllel három lengyel,

Hildegard Huxenrode jött még

s egy ágrólszakadt bolsevik,

nagy csontkeretes szemüveggel.

Balról valahol Németország

morgott kohóival gorombán.

Jobbkéz felől Franciaország

lapult csöndesen, mint a nyúl

egy zengő jegenyesor alján.

Luxemburgot kerestük, úgy mint

Jázon az arany gyapju földjét.

Vezess, vezess oh Ariadné

oda, hol nem kell útlevél, hol

kenyeret oszt még a rendőrség.

El-elszakadtunk, majd riadtan,

káromkodva összeütődtünk.

Mint nyálkás vén sárkányszemek

égtek a fináncőrhelyek

olajmécsei körülöttünk.

Nem tudtuk, milyen honban állunk.

A köd, mint üstök gőze forrott.

„Az anyaföldet, azt szagold meg

– gunyolt Salmon –, a Houbigant s a

sör illata vezesse orrod.”

Patak mormolt, mind hangosabban

az eső biztató szavára.

Ráleltünk nemsokára ott, hol

híd nyúlt át rajta vasbetonból.

Letapogatóztunk, alája.

Óh, Európa, ott szavaltam

először rólad a sötétben.

Rab gesztusai jobbkezemnek,

mint fogoly madarak repdestek

Hildegárd csitító kezében.

2

Moszkvában a Kuznyecki Moszton

citera pengett ki keményen

a sötétbe egy kocsmaajtón.

Éjfél elmult, sok minden elmult,

amikor Ljubával beléptem.

Részegen egy kicsit, nem bortól,

a meleg hálától a szivben,

csak könyököltünk, olykor-olykor

elmosolyodtunk, mint vasúton

két ismerkedő ismeretlen.

Kihörpintettük poharunkat

és egymást is – derülten, tisztán

hallgattunk, minthogyha valóba

vonatkerekek vittek volna

csattogva egy kietlen pusztán.

Véletlenül egy éjszakára

az idő őrült szerelvényén,

egy pár órára összezárva

könnyüek voltunk, boldogok tán

semmitől semmit se remélvén.

Egy zürjén újságírólány s én

emléktelenül már hazámból –

Mint anya elveszettnek hitt,

de megtalált gyermekeit

ringatott egymáshoz a távol.

Munkások és munkásleányok

csatornatisztitó ruhába

bujva s vörös rendőrlegények

sört ittak és ecetbemártott

nyers uborkát rágtak utána.

Majd elfeledsz és elfeledlek,

mondtam, hát kezdjed is Ljubácska!

Ismerlek, azt szeretem benned,

ezt szeretem, e gyorsvonatnál

gyorsabb utat új s új világba.

3

Leányok, ifjú lányok,

más és más hangsúllyal mosolygók,

ti nyitottatok titkos ajtót,

amelyen át beléptem

és megszerethettem hazátok.

Köszönöm, hogy anyámén

kivül más nyelven is dadogni,

sírni és megint bizni a szóba

megtanitottatok ti

gyermekkoromat sokszorozva.

4

Én láttam csillogásodat még,

bár lázas volt már, mint láz-marta szem,

hallottam biztatásodat még

bár meg-megakadt már öregesen,

midőn eléd álltam a szóra,

hogy örökségem átvegyem,

Európa, oh Európa –

Férfi szellem, ki csavarogva

szűz nemzeteket csábitottál,

rekedt hangodban, vén szemedben,

ráncaid közt is felfedeztem

egykor ki voltál.

Az észt, erőt, a férfi kellemet!

amelynek atyja sátrából jövet

boldog és büszke megesettje lett

a hajadon-nép is, a drága,

ki táplált engem s a falat kenyérrel

ízes jó szavait is számbarágta.

Fennhangon vallom én magam

fiadnak, bárha ma sem érted

szavamat s vallom hangosan

testvérnek mind a népet,

kiket te nemzél.

Emelkedj fölibénk, Atyánk!

Zeuszként száz és száz alakban

jelenj meg ujra! Szólj reánk,

hogy mégis egy vagy s változatlan!

A kacsalábonforgó vár

Vidékről érkeztem előző este.

Reggel, akár a ruhát, a szokottat,

tekintetem körém még úgy kereste,

hogy fölöltse a határt, a kopottat,

amelyben újra négy hétig forogtam,

az ismerős, a tág, lebegő tájat,

hol honn vagyok, hol a rongy-röptű porban

tikkadtan nyalja szájszélét az állat

s ember; de hisz már oly gyakorta szóltam

róla –

mit emlegessem egyre a hazámat.

Egyszóval egy nap óta

voltam itt fenn s még most is kicsit

oly érzelemmel, mint ki elfogódva

először érkezik –

Nem szokta még meg

a lusta lélek

a látható, aránylagos jólétet.

Feszengve hordtam, mint kemény, új inget –

Midőn látogatóba

fel kellett mennem: (mondjuk, olyan mindegy)

a Rácdombra.

Fülemben és szememben egyre

úgy sürgött-forgott még a honi emlék,

hogy úgy éreztem, mintha föl a hegyre

egyenest a pusztáról mennék,

az esti földekről, hol sok esetben

a napszámos-listát én készitettem.

Ezért ötlött eszembe nyilván

nézdelve a jegyet kezemben

már bent a hegyvasúti padkán:

ha egy parasztfiúnak is tán

kedve támadna e kis utazásra,

csak a jegyért egy álló napig ásna.

Mert nálunk hetven fillér most a napszám.

Lehettünk százan vagy százötvenen,

aki egy-egy vincellér napja árán

keresztbe vetett lábbal, könnyeden

hát fölsiklottunk a hegy hátán.

Villák, virágos kertek

mellett suhantunk; egy lapos tető

homokján ifju nők hevertek;

arrébb egy árnyékos dió

alatt zöld asztalon kártyát kevertek;

dúdolt a rádió.

Ahogy emelkedtünk, a levegő

mind hűvösebb lett s mind ritkább a por

és egyre barnábbak az orcák.

Mintha a lenti sík poklaiból

modern török mennyország

körein szálltunk volna egyre feljebb.

Vagy – szétnézve a kilátónál –

olyan volt ez, mint a varázslak,

mit csak a magyar s a vogul népmese ismer

tán még egy ázsiai isten

iszonyu vagy boldog lakának:

mint a Kacsalábonforgó Vár.

A bokrok fölé teniszlabdák szálltak

és mintegy versenyezve vélük,

mint láthatatlan víg madárhad,

gömbjei leánykacagásnak.

Az szállt feljebb, a nevetésük.

Nem ünnep, hétköznap volt. Délután,

de félig már az a szép nyári alkony,

midőn a kék ég átdérlik ezüsttel

s a zöld fény heve csak a fák csucsán

lobog, mint húnyó lámpa, szinte füsttel –

Hétköznap volt, de tele arcnyi öntött

békével, könnyüséggel szétpatakzón,

amennyit napba egy vallás se töltött.

A megvilágitott falombok

között egy kis tisztáson halk zenére

s el-kicsillanva, mint az álom,

hajadon-csapat pörgött-forgott,

elérhetetlen lágy jövőt igézve

a hontalanok, férfiak szivébe,

mint Dúl lányai a meóti lápon –

Lámpionok gyúltak ki egy platánon,

szinre lökve egy pizsamás urat,

ki hátradőlve, szivarral, kövéren

pontosan úgy ült a rőt fényben

házának eresze alatt,

akár egy kommunista gúnyplakáton.

Már fényben égett

az egész hegy

s percenként feljebb-feljebb szállott

s csak én nem feledhettem a vidéket,

lent, tán a föld alatt a népet,

az országot,

mely anélkül, hogy hallott

volna mást róla, mint meséket:

forgatja, hajtja, vak lovak a malmot,

ezt a kerek gyönyörüséget,

az élő édent, melynek csúcshegyében

a villanyláng több fényt vet,

mint például egész Tolna-megyében.

Szétnéztem és fölfénylett

a szomszéd hegy és aztán még egy.

Mint rokon-őrtüzek lobogtak.

Százszámra már, mint a lidércek

sikongtak, lengtek és forogtak

posványain a vak nyomornak

minden táján a világmindenségnek.

Mi szép ez – gondoltam s: – mi fáradt

vagyok én beállni a karba,

mely e csillogó körhintának

a zenét adja.

A nyári vendéglőben

hetven vagy nyolcvan asztal

csevegve fogyasztja ma azt el

amiért… így tünődtem átmenőben,

lábbal taposva szinte a konok,

csikorgó anyagot, mert én a versben

mindig az ilyen nyers valót kerestem,

remélve, egyszer mégis felragyog!

Egy heti napszám egy vacsora itt,

gondoltam szakszerűn hát s már-már lelkesülve

képzeltem el a sok finom csöveknek

szivattyúit és hajszálereit,

amelyek mindezt, mert hisz nincs fölösleg,

felhozzák – sokszor

áttörve, gyúrva, fölfőzve-lehűtve –

azoktól,

kik nálunk most a nyálukat nyelik.

A kert előtt, ahol hát eszerint

naponta egy hidat, kórházat

ropogtat s nyal szét e bájos, vidám had

és harmincezer halvaszületett

kisded jövőjét,

állt már a korzó; tapsolt, nevetett

a fesztelen menő-jövő nép.

Holdfény-árnyékán a falombnak

s a padokon halk párok andalogtak,

hogy így mondjuk,

mások a cukrászdákban társalogtak

s ha volt is gondjuk:

finom, leszűrt, akár az angyaloknak.

Óh költő, keresd a csodát!

A rendkívülit, a szokatlant,

mely szemnek, szívnek élvet ád,

csak azért, mert rá most mutatnak;

e boldog nép között például egy kanászt,

vagy egy juhászt, egy aratót, aki

egykedvűn nyelve a hűs ananászt

karszékben otthonosan, most kaparja ki

lábujjából a porrátört kalászt –

egy új szint, arcot az egyhanguságban,

mely tart és úntat ezredéve már!

egy gölöncsért, egy bányászt, péklegényt,

kik úgy elnéznék, tudom, mit csinál

teremtményük ottkünn a nagyvilágban,

mint anya messzekerült gyermekét –

Kerestem, ám egyet se láttam.

Ült, járt, forgott, az egyszínű tömeg,

s benne, mint ménesben a holdasok,

itt-ott egy nagyság, kit mindenkinek

ismerni illett, mint minálunk

a bírót, grófot és papot.

Igy – meg-megfordulva utánuk –

a fennkölt arcú álhirlapirókat,

a finnyás kezű ujságfejedelmet,

körében munkás és igaz hiveknek,

kik helyette zsarolnak.

Egy asztalnál két hölgy között kevélyen

a nagy állásközvetítő ült

hiteles okmánnyal zsebében

arról, hogy őrült.

Amott – mintha belőle akart volna

kortyintani – oly esdő

arccal nézett a holdra

a szétmetélt kappan felett

az ünnepelt szinpadi szerző,

hogy már-már attól lehetett

tartani, támad saját mondandója.

Sátor – mint egy piaci kofasátor –

alatt az erről híres „dzsentri”

nejét árulta itt is – enyhe fátyol

fedé a hölgyet –, mint gyümölcskosárból

csippentgettünk lágy kajszi mosolyából.

Ám komoly kötést nem eszközölt senki.

Amott – de mit folytassam? – Oly egyformák

voltak valahogy e sokféle orcák,

hogy, mondom, a művészet rajongóját,

zavarta szinte már a hasonlóság.

Beszéd közt, eladó szüzek

lengették lebke kezüket,

a vörös körmökkel jelezve

ők sose nyulnak mosogatóvízbe.

Hát néztem itten

e tündér népet, isten

kiválasztottjait selyem gatyában-ingben,

mely látni engedi a mell s kar szőrzetét

s szelíden,

mert indulat már rég nincsen e szívben,

csupán alázat s szolga-bölcseség –

mert e kebelhez

nem férhet izgató, írigy szó,

ismernek, békés vagyok, engedelmes

s oly türelmes, hogy az már arcpirító –

nem itélem, csak nézem a világot –

magam is gazdag

vagyok, vagy annak

tarthat, ki nem falhat kalácsot;

naponta eszem s ágyban hálok.

Hát – mint földnéző küldetésben –

az ősposványból fölmerülten

abban a tündöklő estében

csöndesen én csak arra

gondoltam, széttekintve ott körültem:

ha egyszer a mocsár feltámad,

vagy feltámadna

lerontani e ragyogó csodának

nagy tengelyét, ezernyi tornyát

s úgy, mint a mesék azt is előírják,

hogy „fű nem nő”: s „kő kövön nem marad” –:

én akkor is majd hallgatag

csak félreállok,

hogy midőn már minden letűnt

sorban,

még higgadtabban, tárgyilagosabban

tanúságot

tegyek, mint folyt az életünk

e történet-előtti korban.

Szótfogadok

Szótfogadok és megvetem,

akinek szótfogadok.

A kenyeremet keresem,

nem békét, rendet, érdemet,

nem is a barátságotok.

Meghajlok: hajlik a favágó,

ha napszámáért odavág.

Kivágni magam e világból

már eszközöm vagy, szolgaság!

Ki felettem áll és vezet:

mint kő, fa, vas, durcás anyag,

úgy vezeti csak kezemet. –

Meghajlok, hogy ne lássalak.

Gyengülök? Igy keményedik

a lélek bent. Hátrálva rég

Igy késziti ütéseit

s bosszul majd akkor is, midőn

én már tán megbocsátanék.

Szolga

Szolga – mondhatom én magamra,

jó légvétellel, szabadon.

Mint levetett ruhán, nyujtózva

lépek át tüstént láncomon.

Az örökségbe kapott átok,

igy oldódik velem, világ.

Mit isten helyett én kiáltok

bujdosó szivemre, a vád

igy hozza (mint erdős magaslat

dörmögő visszhangját) a tág

jövőből egy atyai hangnak

föloldozását, vigaszát.

Ráadás

Abban az évben, mikor e

verset irtam, szép, hosszú ősz volt.

Október utolsó hetében

szeplőtlenül fénylett az égbolt.

„Elhalasztották költözésük”

– írták a lapok –, a beteg

rőt fák közt riadtan kerengtek

a csízek és vörösbegyek.

Izgatott, különös idő.

Borzong a kora este már.

A reggel dérpaplanból ébred.

De köztük nyár volt, régi nyár.

Még forróbb, izzóbb. Mint bucsúzó

szeretők közt a szertelen,

könnyek között is ujra s ujra

lobogni vágyó szerelem.

Mindennap vártuk: vége már.

És ujrakezdődött a játék.

Minden nap, mint egy ráadás,

úgy érkezett, mint egy ajándék.

Nevettünk, hogy lám érteni

kezdjük a sóvár véneket.

Amíg fogunk merengve zúzta

a szőllőt, a túlédeset.

Majd nyugtalanul és zavartan,

mint rajtakapott kérkedők,

úgy nevettünk már… Úgy vigadtunk,

mint katonák a harc előtt.

Minden új nap… Mint mámorító

bizonyosság szállt a csodás

őszben a régi sejtelem:

az egész világ ráadás.

(Háború készült és nekem

attól is külön háború.

Ki csak életét vesztheti,

jó koma azzal már a bú.

Pajzsként, és a bucsúra is,

hű mosolyom vettem reám.

Hogy merre és mint végezém,

megtudhattátok azután.)

Jelek

Juhászodtam már, mint kutya;

csábított a csont, meg a tűzhely.

A tél lágy zsirral csordula,

a nyár meg édes borral, hűssel.

Vigasztaltak aztán egy szűzzel,

próbáltam is szagát, izét –

aztán egyszerre a sirét.

Volt már barátom, jóbarát.

És pendült nékem is a pengő.

Kezdtem megszokni e hazát.

Visszaköszönt a tisztelendő;

napfénybe játszó enyhe felhő

volt szigora, ha korhola –

aztán az örvény mosolya.

És volt úgy is már, hogy vidám,

boldog is voltam; feledgettem

a kivégzetteket – talán

csak itt nem nyughatnak, szívemben.

Pacsirta is szólt már felettem

s alattam sétány lett az út,

míg észrevettem, hova fut.

Fordultam sarkon: merre most?

A városvégi jó öreg szél

Jobbról-balról arcon csapott,

dohogva, hogy hol tekeregtél.

Rajtakaptam szívemet, hogy fél

attól, mi mást megnyugtatott.

Ez volt a jel, jól haladok.

Szimatolom a füst szagát,

a szegénységét, majd a vérét.

Nem adnám a bölcs ostobát,

ha végül az enyém is kérnék.

Érzem, haj, ifjúságom végét,

van úgy: már csak a perceket,

amíg magamé lehetek.

Míg, mint a kígyó a madarat,

a falánk sír nem kezd igézni.

Kegyetlen vagyok. Magamat,

de téged sem tudlak kimélni,

míg szívem utolszor kisérli,

miért sorsát nem tűrni, de

érdemes volna élnie.

Egykor¹

Mit rejt a távol,

szép hullámaival ez az alkonyi hegy s túl rajta a kéklő

tengeri ég, melynek partján, mint a lebűvölt, hűtlen előőrs,

lám a kalandos képzelet is csüggedve lehull, vissza se int már…

Ünnepi népek

boldog tánca kavarg ott? Tiszta vitorlák

szántanak egy gyöngy-fodrú messzi vizen? Felelj,

mit sejdítsz ott, szív, mondd, mire vágynál?

Mondd, mi ragadna, mi hív,

vonz oda túlra, ahol most, mint karokba

hajlik lágyan e nap – ki tanyáz ott?

mily rokonod, mily sose látott, vagy feledett rokonod?

Túl e hegyen három

út kanyarog le – tudom – dús lombokkal… az egyik

mentén most kocsma világolhat már – torkom

érzi, idézgeti máris hajdani mámorát…

Egykor lobogó

hajjal álltam e hegy tetején – emlékezem – álltam,

néztem a völgybe dalolva, ifjukoromban!

egy szép szeptember eleji estén…

Micsoda alkony

Ahogy köröttünk minden szó, tekintet

és vigyor után egyre közelebb

kúszott, szorult a förtelmes halál: –

mi szorult, szűkölt bennem is, riadtan?

S kényszerített, hogy én a rettegő,

boldogságommal és jó napjaimmal

velük lenni kivánjak, én a gyáva,

osztozni szörnyű végzetükben?

Hogy iszonyodva, öklendezve is

egymás vállára dőlve velük álljam

a szitkozódó arcok, a gúny s röhej

szédítő szennyes kavargását – ott fent?

Micsoda alkony volt az! Mint hurok

hullt az az est a kerek láthatárról – durva

ölelésével az antik, örök éjjel!

Ó fuldokló sziv, te minden hír után

rémülten föl-fölkapkodó, milyen

vonzalom, milyen testvér-kapcsolat

rándult körötted, duzzasztott, csavart

ájultan végre elhanyatlani?

Hanyatlani s éledni mégis aztán

egy szörnyű éj, vad meggyaláztatás

révületével, mindörökre árván,

a régi rokon földön, mely üres váz lett,

barbár kisértetek, farkasok tanyája.

Vihar készült…

Vihar készült, igen… távol néma villámok

írták a jövendő jeleit rángatózva.

Messze porzott a táj… Dal és nyerítés szállott,

népek tolongtak ott valami háborúba…

Csipogva, félve bújt mögöttem egy madárka,

vagy álom volt ez is? félelmem szép jelképe?

Fulladva kapkodtam, nyúltam előre-hátra

a pókhálós, poros, alkonyi szürkeségbe…

Mert nekem abban a halálos, száraz csöndbe

kellett volna felállnom s mielőtt eldörrenne

az első lövés: szólnom. Nyitottam szám. Recsegve

törtek ki fogaim, dőltek elém a földre.

Hirtelen csönd

Mily hirtelen csönd a zajos világban.

Az angyal elrepül.

Nem leszek a számkivető halálban

sem ilyen egyedül.

Mert néma szájjal a remény is elhagy,

felszáll és ellebeg.

Hallgatom, ahogy itt-ott még szavalnak.

Lehajtom fejemet.

Mi néked szeretőd, házad, a szépen

fülelő csecsemő,

ki él helyetted is majd: az volt nékem

a gügyögő jövő.

Én hagytam el, vagy ő hagyott faképnél?

Keresse az, akit

a magyarázat a kudarcok végén

vigasztal még – vakít!

Én az vagyok, ki hajdanában voltam,

a sort-álló szegény.

Hány éjet vártam. S elfogyott a boltban,

előttem a kenyér.

Itt állok. Hány éj telt azóta már el?

Lassan továbbmegyek.

A hírt arcomra esztendők írták fel.

Ne is kérdezzetek.

A semmiségbe

Öklömet ráztam és fenyegetőztem

a nép nevében: cselekedjetek!

mert hogyha… s elborult szemem vörösben

fürdette már a tájat, felleget.

Nem fenyegetőzöm, az ökleim már

nem rázom én, legyintek csöndesen.

Egy sóhajtás bújt ott ki ujjaimnál,

gyáván, hogy észre már én se vegyem.

Feszültségmérőből a víz, szivemből

hová futott le, országom, heved?

Lantom alatt az öblös völgy, a zengő

hangszekrény néma, mint ha megrepedt.

Akad a szó, mely ajkamon át nemrég

sípolva, vésszel teli tört elő –

Halottas háznak verjem fel a csendjét?

vagy a tiéd, országos temető?

Ha lázíthatnék, oh ha volna még kit,

életre téged, nemzetem, magyar! –

Már panaszolja az idő ütésit

recsegő káromkodásaival

az őszi erdő – népem hangtalan hull,

repül az őszi árkokba, az égre –

Mint rőt levél, mely leng még, utolsóul:

remeg, dadog a sziv a semmiségbe –

Ősz felé

Minden ősz felé úgy közelgek

reménykedve s gyermekül bízva,

mintha egy Édesanya várna

valahol engemet ott vissza.

Régi anyámnál is édesebb;

éri arcomat szemefénye,

békéltető, ki a férfit is

csecsemőként vonja keblére.

Kedvesemmel járom e rétet,

hol immár őszi szagok szállnak;

derengve emlékszem köténye

illatára e jó anyának.

Múlásnak, ősi nyugalomnak

terjeng e szagokban a titka;

tétován állok s futnék az ő

erős térdei közé vissza.

Tünődő mosolygás melegszik

a nap körül s kit soha sírni

nem láttatok: szivemet forró

panaszok sulya nehezíti.

Előbb még sirnék s már mosolygok,

úgy érzem az ő közelségét –

fényes felhők lebbennek, mintha

ő nyujtaná a zsebkendőjét.

Gondtalan

Beleütöm még kezemet

itt is, ott is egy akadályba;

de mind könnyebben lépdelek

és szabadabban e világba.

Csodálkozom és visszanézve

becsülöm az árkot, a partot,

a veszélyt, melynek meredélye

csak tegnap is még visszatartott.

Micsoda baj vehet körűl,

hogy, mint rossz szövetségesek,

gondjaim észrevétlenül,

azok is elfelejtenek?

Gondtalan és halk füttyszóval,

mosolyogva megyek a falnak,

s a falak kényszerült mosollyal

megnyílanak és utat adnak.

Nincs parancsom, nincs jelszavam,

mint kit nem harc vár, de mulatság,

fülelem, mit zeng magasan

egy szálló cinke, a szabadság.

Vonj kardot rám, a vizbe vágod,

golyód ködön fütyöl keresztül,

árnyékom veri szét a tábort,

vezérestül és pribékestül.

Énekelj, költő – magamat

igy biztattam egykor a harcra;

vértet, acélnál biztosabb

sisakot daloltam magamra.

Csikaszként szűkölő s gyülemlő

aljnép közt, Igazság, hadadban,

hangom és nevem külön feltör,

ott harcol máris, halhatatlan.

Rab voltam én, vagy szökevény:

„bőröm a halál rabruhája”,

vallottam – már nem vallom én,

szűnik már szívem bujdosása.

Szabadabban, mint álmaimban,

szállok, pedig csak szavam szárnyal,

mióta érzem, hogy megvivtam

első csatám; az elmulással.

Őrizetben¹

1

Lelkemre rovom e dal sorait,

ott őrizgetem, ott javitgatom;

elszedtek tőlem ceruzát, papírt,

megtapogattak minden oldalon.

Megölelgettek, mint jó rokonok

s kiváncsian, mint kedves gyermekek –

fohászkodva, mint az apostolok

tártam az égre kesztyűs kezemet,

míg tollat és kést, mindent, ami szúr

kiemelgettek, tegnap este még,

ártatlanul és ártalmatlanul

támasztom most e cella szögletét.

És váltogatom zsibbadt talpaim,

– oh lassu tánc, vén medvéknek való –

mihez zenét ócska szerszámain

az idő brummog, a bóbiskoló.

Dalt fűzök hozzá, mint a régiek,

úgy fejből s önnön vigaszomra csak,

légy hallgatóm te, hű emlékezet,

tápláljátok ti, röppenő szavak –

Szavak, szavak, kik hirtelen meleg

testtel keringtek köröttem, szavak,

ti övezzetek – védelmezzetek,

fonjátok bölcsen omló sorsomat.

2

Kuszált ez az éj, akár ez a ház;

folyosókon, átjárókon, sötét

lépcsőn vezettek fel éjjelen át,

mig átléptem e terem küszöbét.

Csak megálltam az ajtófák között,

mint akit égi látomány fogad –

bent kék bundákban, a padok előtt

húsz villamoskocsis állt sorfalat.

Feszesen, némán, mint az angyalok,

szinte vártam, hogy dalba kezdjenek

üdvözlésemre s édes himnuszuk

hullámain a légbe lengjenek.

Óh, kedvesek, angyalnál édesebb

drága fiúk, kik betakartatok,

biztatva, titkon rámnevettetek,

kulacsotokból tejet adtatok:

míg némán rátok visszapislogok,

a szív melegszik ittbenn s hirtelen

nagy dalra gyújt, hogy belepirulok

s szemérmes fátyol fut át szememen.

…Tilos a szó itt, tilos a dohány,

tilos moccanni is; hallgatagon

nézem a pókot dús hálózatán

és váltok egyet zsibbadt lábamon.

3

Tollat és kést és ceruzát,

mindent, aminek hegye van

elvettek tőlem. E kis dalnak

nincs teste még, csak lelke van.

Él majd? Megszólal? Még szivemben

mozog, mocorog melegen;

ha elveszek, elveszik ő is,

de talán el is feledem.

Vagy felkörmölöm itt a falra,

hol ákombákom rajz, vonás

diszlik s köztük az érkezőknek

pár szivderítő jótanács.

Vagy elsuttogom szomszédomnak

s ő is tovább suttogja majd –

szájról-szájra –, oh így képzeltem,

kivántam mindég én a dalt!

vigasztalónak, mely minél több

fülön és szíven búvik át,

annál frissebben, ügyesebben

viszi az ős reményt tovább,

hogy megtérve úgy hallgatom már

én is szavát, az ismerőst,

mint szerelmes, kit szerelmese

a vallomásban megelőz.

4

Fáradt a test; de csattog, zúg az agy,

mint az üres malom,

nekilódul és hirtelen kihagy –

riadtan hallgatom.

Egy gondolat egy perc alatt lejár –

mi is volt? Új suhan

utána máris, repül ujra már

üresen, hasztalan!

Terv, eszme, emlék – porzik a világ,

egy élet hite egy

fordulat volt csak! – mi van még tovább,

miben remény lehet?

egy csepp vigasz, egy cseppnyi, egy szemer

hűsitő-nyugalom!

egy röpke fényre fölrándul a fej

s megdördül a falon.

Nem én vagyok már – már nem én vagyok,

ki itt áll – cserepes

ajkam rágom s el-elmosolyodok,

ha a zaj ujra kezd,

már gunnyal várom, ott benn mi folyik,

a megbomlott vitát,

míg hirtelen kiürül, megint

köröttem a világ.

5

Erélyesen, ahogy a szakma már

kivánja, még zordabban is talán

kiált a rendőr – mily vigasztaló!

Úgy lejti a szót, mint szegény apám.

Már tudakolnám is, hová való…

Tán ozorai, talán kajdacsi,

talán ép’ háromürge-pusztai,

hol tavalyelőtt egy lagzi után

összecsókoltunk mindenkit, aki

elénk került a téli éjszakán…

6

Március Idusa közelg,

hazámnak ifjai,

kik gyűltök, lelkesült tömeg,

esküvel vallani

a Szabadság, a Népjogok,

Petőfi nagy hitét! –

mint egykor Táncsics, rab vagyok,

holnap tán elitélt.

Esküdtem én is – elragadt

arccal – oh Ifjuság! –

hogy röpitettem hangomat

a tornatermen át!

Nyujtottam gyermek-jobbomat,

csapjon szivembe le

az Eszme lángja! – hallgatag

küzködöm most vele.

Kitártam sóvár karomat

a Mult felé (miből

mást, mint ragyogó szavakat

üköm sem örökölt).

Szavak, szavak, csengő szavak,

óh élők énnekem,

ti vonzottatok. Sorsomat

nektek köszönhetem.

Egyenlőség! – Oh szép remény!

Szabadság! – itt vagyok,

egyenes úton jöttem én,

megyek utánatok.

Sötétség övez – melegítsd

szórjad kis körben is

nagy vagyonod visszfényeit,

lapuló, árva sziv:

utjelző lámpa – az lehetsz,

remegve is –, de láng!

esküdtél egykor, itt a perc,

hogy esküvésed álld!

dadogó visszhang – az lehetsz,

de amit most tovább

kiáltsz: a juss, az üzenet

már érted is kiált!

7

Tudtam, keskeny ösvényen járok én,

messze tőletek és ha lebukom,

mint annyian már, az út elején,

azt hittem s vállaltam is: sorsomon

egy ifju nő kesereg csak s pár szegény

napszámos, kiknek bús tekintetén

izzó parancsot láttam és rokon-

számonkérést, esdeklést egykoron…

Leszálltam, fölmerültem; itt vagyok

s mint messziről megtért utas, ki egy

családnak érzi az egész falut

s mindenkinek meghatva integet

s már nevetséges is, ahogy dadog,

mert hisz azóta mi sem változott!

De ő csak áll és könnye közt nevet,

mert sok új, kedves dolgot észrevett:

Barátaim, kik el nem hagytatok

s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt

leszálltatok és fölrántottatok,

a part szélén, midőn még ég a láng,

mely homlokomra ott lenn jelt csapott,

hadd szorítsam meg biztos jobbotok,

megéreztem a hű fogáson át

a testvért… és egy kicsit az apát.

Mert nem az volt az élmény, ami ott,

hanem ami megtérve fogadott.

Heverő

Jó lesz ez is, a csönd. Szabad

óráid csendülő szavát,

boldogan dörzsölve kezed,

egyszer magadnak gyűjtheted,

mint zsugori az aranyát.

Szép ez a tavasz, szép ez a

vasárnap, ahogy estbe hull –

ahová nézel, mindenütt,

minden levélen egy ezüst

perc reszket még zsákmányodul.

Mily gazdag egy nap, ha üres!

Mily erdő, műhely, gond nekem!

Reggel dallal lépek belé,

este úgy jövök kifelé,

súlyos tervekkel terhesen.

Régtül remélt találkozás

már ott vár csak, hol ki se vár.

Legtöbbet akkor termelek,

ha munkátlanul heverek,

szemem, ha nem les, úgy talál.

Barátaim, elhagytatok –

oh ne térjetek vissza még!

Hagyd te is kicsit, szerelem,

a drága űrt, mely melegen

véd, mosdat, régi gyermekét.

Bele kell fognom, érezem,

életem főművébe már.

Mosoly zárja le ajkamat,

ha megértem jutalmadat,

dúsgazdag, végtelen halál.

Botok

Kutyák, rókák szelidülnek,

farkasok kivesznek;

vándorló vándor utján ha

gépkocsiktól retteg.

Már nem hetykeséget,

már nem bátorságot,

kopognak a botok csupán

közelgő aggságot.

A jó furkók, a jó bunkók

el s megözvegyülnek,

a sarokba, a padlásra,

szemétre kerülnek.

Nem pásztort a pusztán,

csak babot a kertben

tartott ez is, szégyenéből

kit én kimentettem.

Ép fején a birkafej még

és abban az ólom,

hol a fogason függ árván,

hol a könyvespolcon;

van ki észreveszi,

s az írást is rajta,

nagyapádé volt még? – kérdi

és visszaakasztja.

Él, mihaszna, a családban,

disztárgy lett belőle,

kiviszem jártatni néha

a friss levegőre,

mint beteg lovat, ha

este nincs más munka,

én újulok, én gyógyulok,

tudnék futni ujra.

Föl-fölvezetem a hegyre,

reátámaszkodva

vigyázok a szétszórt, messze

esztendőkre vissza,

miket megjárt, midőn

hivatallal járt még,

kampolva a birkák lábát,

néha egy betyárét.

Lépegetünk, jő velem, mint

kéz-kézben a gyermek,

néha-néha meg úgy érzem,

hogy engem vezetget,

s már nem is itt járunk,

fent a Farkasréten,

de a pusztán és az ősin,

Ázsia szivében.

Kutyák, rókák szelidülnek,

farkasok kivesznek,

megmaradok, hadd maradjak

embernek, ilyennek,

ki egy pásztorbottal

szebben, szabadabban,

nyugodtabban kél útra, mint

gázálarcban, tankban.

Szét a földön gépfegyver zúg

És fent repülőgép,

bátor vagyok, mert így se, úgy

se védekezhetnék;

nincs más fegyverem, csak

ez a görbe emlék,

nincs más védőpáncélom, csak

hogy elvágyom innét.

Szállás a békének¹

Egyszerre hozták az ujságot,

vadító hírekkel tele,

(hogy háborútól a világot,

ha még lehet, megmentik-e)

s a könyvedet. És félretettem

a híreket, a lapokat,

barátom és a kés kezemben

oly türelmetlenül szaladt,

mintha sürgönyt, levelet nyitna,

sorsdöntő nagy üzenetet,

tekintetem sóváran itta

előbb csak úgy a címeket,

azután kóstolóul itt-ott

a költemények sorait –

mert itatva szomjra indított,

még nagyobb szomjra mindegyik.

Várt a világ és várt a munka.

Vetettem felé néha még

egy oldalpillantást, de ujra

a másik hírt, a versekét

kerestem, járt a kés szökellve,

dőltek frissen a fölszegett

lapokról, szinte az ölembe

a betűk, mint borsószemek.

Betűk, eszmék friss hírvivői,

tovább plántáló magvai

annak, miért tud még örülni,

sírni, békülni valaki,

egy ember, egy csak a világból,

egy „rész” csupán – és izgatóbb

volt a világnál az a távol

világ, mit ő gyúrt s forgatott –

– Lángokkal talpra állt vidéknél

izzóbb talajon küzködök,

barátom, keseredve, még én,

s teszek rendet a rom között;

döntöm, hogy ellenség se jobban,

mi bennem, fölöttem inog –

hellyel, tág műhellyel fogadjam

a békét, ha még jönni fog…

Jó fürdő

Jó fürdő, vetkezőhelyet

keresgéltem a partokon.

Alkonyult. Vörös-feketébe

öltözködött a Balaton.

Mint óriási bársonyszoknya

úgy rezgett, suhogott a víz.

Szélén a fel-felcsillanó hab

a tiszta, gazdag csipkedísz.

Igy rengett, igy járt – járt egy ősi

lassu, de vaskos ütemet.

A szélben érces dalt sziszegtek

a testes, borszagú hegyek.

Simult a tó és fölcsapódott,

villantgatta kacér diszét,

illengett, mint a lány, ha várja

topogva, hogy táncba vigyék.

Kamasz kedvvel, hol legfehérebb

és leggyöngyözőbb volt a hab,

ott ugrottam belé – nevetve

próbáltam ifju izmomat.

Akár a föld

Arcodról a rőt haragot

no, töröld le egy mosolygással.

Ha akarod, nem akarod:

meg kell békülnöd a világgal

s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,

hogy tetteimet igazoljam.

Kegyetlen voltam az előbb?

Várom a fényt, nálad is jobban,

a csitítót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok

úgy tünnek, kerengnek köröttem

az emberek. Magam vagyok.

Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,

akivel még szót válthatok.

Fecskék

Nyisd ki az ajtót, nyújtsa be

rózsaszín orrát a hajnali ég,

árassza ránk, mint meleg állat

mezei, hazai lehét.

Be szép a völgyek kis világa

ottlent s ittfent e szálloda;

nyers légben, fényben a szűk erkély

mintha a mennyből nyílana.

Fenyők és felhők… Jöjj ki mellém,

úgy ahogy vagy, már süt a nap.

Meglátnak – legfeljebb a fecskék

s még vígabban sikonganak.

Még ragyogóbban, részegebben

köröznek ott a nap előtt,

forgatják ezt a vaksi bolygót,

ezt a tündöklő, gyors Időt,

melyből minket is kiragadtak

csapongva megint és megint

összefonódó, fonódva is

csapongó öleléseink!

Te is meghalnál

Te is meghalnál, ha én meghalnék, mondod.

Nem halok én még meg.

Emel is, lever is, hogy nem lehetsz boldog,

csak ha én is véled.

Tudod, hova viszlek, hogyha szíved párt lel

mellettem az ágyban,

mint a mesebeli egyszárnyú madár, mely

nem szállhat, csak párban?

Minél boldogabbá, annál jobban félek,

hogy csonkává teszlek.

Bár a hullásban is megelőzhetnélek,

ha majd eleresztlek.

Gyűlöltem a címert

Gyűlöltem a címert a paloták ormán.

Már csak mosolyom van.

Mint a kétfejű sas heverünk a párnán.

Oh, milyen magosban.

Összefonódva, csak fejünk hajlik félre.

Érzem, ahogy alszol,

szállsz mosolyod szárnyán. Én meg fordulnék le

már a szép magasból.

Nem fordulhatok le. Igy lel majd a hajnal.

Állsz a levegőben.

Ragyogsz a zsákmánnyal; meg a diadallal,

mit átvettél tőlem.

Szép, ha fiatal főn

Szép, ha fiatal főn fehér haj világlik.

Csalom magam: beteltek

a próbák, az évek s szeretsz még, halálig

szeretsz már, szeretlek.

Jólesik szememnek az ifjúság-vénség

csillámló gyors cseréje;

mint ha a szél a tó milljó kék cserépjét

átrántja fehérre.

Mint a nyír, ha zöldből egyszerre ezüstbe,

és újra visszarezzen –

játszik a szerelem lobogása-üszke

még ifjú szívemben.

Halál, szerelem – van rokonabb ezeknél?

Nem félek a haláltól.

Szelíd ragyogásban, mint ifjú fejednél,

mutatja a távol.

Ha majd vele támad, gyűrt lepedőn, harcom

s legyőzöm, ráomolva:

nevetést várok; s hogy öt puha ujj arcom

görcsét kibogozza.

Tenger

Álmomból ébredtem. A tenger, az enyhe,

nyí, úgy kap a partba,

s köpi-nyeli nyálát, mint az eb, ha fekve

fogait mutatja.

Végig a parthosszán, ameddig ellátok,

mint kígyózó szörnyek

vergődnek a messze kivetett hullámok,

holtan legörögnek.

Alszol, jajongó szád mosollyal övezve.

Nézem fényes szádon,

mit vet föl a mélyből – bár egy röpke percre –

a szörny-termő álom.

Megismerhetlek most? Nem látok a mélybe.

Sikoltsz s derü száll meg.

Ki támadott rád? A mosolygó örvénybe

kit fullasztottál meg?

Arccal le…

Arccal le a sárba, mint mikor granátok

vitáztak felettem,

vágódok előre, lapulok, kiáltok

e vak szerelemben.

Búnék oldaladhoz – oh de az ellenség

nem te vagy-e éppen?

Barátnak ismersz-e te is, hogyha melléd

szorulok az éjben?

Suttogom a jelszót, az ősit! – hiába

hányszor suttogtam már!

Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva

hogy karomba haltál?

Nemcsak menedék kell? – béke, béke bár a

rövid halálé, mit

a szerelem nyit – míg a nap bomba-lángja

újra ránk nem fénylik?

Oh, szomorú béke. Nincs ellen, barát: csak

mint harcmezőn szerte

végső görcseikbe meredt karok, lábak,

az eget ölelve.

S oh, szomorú, baljós feltámadás! Halkal

szedelődzöm, mint a

lélek, kit urához azért visz az angyal,

hogy visszataszítsa.

Könnyű vagy

Emlékeimben már oly kicsi vagy,

hogy – mint akkor az esti réteken –

rám-rámemelve lágy orcáidat,

itt sétálgathatnál tenyeremen.

Igy távolodsz. Már úgy idézgetem,

oly megszokottan titkos életed,

mint zsebórámat; fülemhez veszem,

még élsz? még jársz? Sorsod még perceget?

Könnyű vagy. Oh be könnyű! A szirom

nem könnyebb, lengébb itt a vállamon.

És a mosoly sem, amely ajkamon

megleng, ha rólad elgondolkodom.

Gondolkodom és némán, csendesen

képed ettől is halványabb leszen.

Távoli hang vagy, zümmögő, szelíd,

egy sóhajtás a semmibe repít.

Éjfél után

Kirakom a kést, az órát, a vén

naptárt, a sok súlyt, papirost;

ülve magamban az ágy peremén

nem bánom, nem fáj az se most,

hogy nem vagy enyém –

hogy melléd nem én

fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt

nézem a hessenthetlen éjt,

amely beszív majd és feloldja majd

a szenvedést és szenvedélyt,

lágy mosolyodat,

mely napjaimat

nyitotta-zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom

– elszoktatva tőled – magam?

Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom

hangosan száll, oly magasan

járok kapkodón,

zihálva nagyon,

mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?

Hogy elmaradtál, lágy világ!

Barackfa-illatod utánam ér,

átfog, visszahúz, elbocsát,

lassan, mint ki fél

nézek hátra mély

meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csiz piheg,

hol mint… gyors lépteim után

köveivel az ösvény megered,

lefoly egy vad hegy oldalán –

Hullok, fölkelek,

némán így megyek

mind messzebb, meleg,

édes valóság, szép honod felett.

Betelik majd…

Betelik majd az álom.

Talppal mint nyers parázson

futsz sírva a világon

Szoknyád mint forgószél hajt.

De nem tudsz fölrepülni

se hullni hűvös tóba

se karba fölugorni

gyermekként megenyhülni

A valóság a féltett

mit legjobban szerettél

rád vicsorog mint véreb.

Az őriz űzve téged.

Fogoly leszel örökre.

Helyet cserélünk – Sírva

nézel a kék felhőkbe.

Ott szállok tündökölve

Hajnal

Együttaludtál – tudod még, kivel?

Honnan merülsz fel, árván, mint az árnyak,

s oly hontalanul is, ahogy kikel

harsányan, győztesen

a hajnal tojásából a madárhad?

Süt a nap. Nyár van. Káprázón ragyog

a férfikor. Leplét ejtve a környék

ezer fényével int és mosolyog,

s te – te mily elfeledt

hatalmak, baljós árnyak visszajöttét,

micsoda barbár mitológiák

kúszását érzed feléd napra nap,

dobogó szivvel e derüs világ

tündöklő tájain,

mióta ezüsttel vegyül hajad?

Mit követtél el, hogy nem lepne meg,

ha reggel egyszer versengve-tólulva

vád, bosszú, gyász – a rejlő istenek

dühe úgy hullna rád,

akár a vérfertőző Ödipuszra?

Mit rejtegetsz te – örökbe kapott

szived alján mily dac, vágy, bűn lapul?

Hogy ott él, te is csak arról tudod,

hogy rejted és ha majd

felelni kell, csak állsz majd szótlanul…

Csak állsz – fény csikland könnyes arcodon

s az ártatlanok sikolyaival

csak sirsz fennen, nyomorultan, vakon

s tán mégis boldogan,

hogy utat lelhet lám a férfijaj,

hogy van okod és méltó zengened!

és megátkozod ezt a földet itt,

amely anyád volt, aztán kivetett

karjából és soha

nem fedte fel néked a titkait…

Kirándulás

Már leng a lomb és mint kisbaba-kéz,

árnyujja, érzem, arcom illeti.

Mosolyomra a lány egy nevetés,

jólesne tán a testem is neki.

Fogfájás volt csak még a szenvedés,

mivel a végzet próbált, állom-e,

ha majd halálra kell megharcolnom vele.

A baj, ha jött is, sorra elhagyott.

Mától tudom, hogy mégis meghalok,

ne érintsen bár bomba, láng, se kés.

Csak elkopok. A homlok kezdi már

röpitve rázva, mint cser, sűrűjét,

s a szem, a szív… küld, fokonként kizár

a föld magáról. Sok díszét, izét

hogy vonja vissza sorra. Lám a nyár

sem oly meghitt, mint egykor. Izlelem,

mi is hiányzik fogásaiból nekem,

a légből, égből? Üres és hideg,

mióta nem reám vár a liget,

leánykacajjal, fordulóinál.

A sör ragyog, szikrázik a csülök,

mint anyamell, otthoni a kenyér.

Barátaim közt jókedvvel ülök,

lelkemmel vegyül, ki hozzám beszél.

Oda se nézek még, hogy őszülök,

Tréfálok s csak emlékkép rettegek:

vendég vagyok… s majd föl kell kelnem, fölkelek

a távbeszélőhöz hívnak talán

s anélkül, bárki emlékezne rám,

kimegyek és örökre eltünök.

Keserü ez. Bár szesszel édesen

(mint kik pohárral tudtak halni rég),

mosollyal édes arcokról veszem,

nyelem a mérget, amelyre itélt

Cézár-szeszélyű, durva végzetem!

Nevethetsz reám, ifjú hajadon,

mint pribékén, úgy olvasom szép arcodon

a hírt, a kegyetlen rendeletet,

hogy honodból is számkivettetek

és meghalok, egy puszta szigeten.

Kőasztal, madárka, este¹

A könnyű dalt én ezzel befejeztem.

Tiz évig tartott. Ennyi volt a láz.

Egy bukott angyal ágált e kebelben;

én pirultam, ha mint komédiás.

Néha, mint fenyvesét komor sziklákon,

azt hittem, magasság kelti dalom –

Hát zúgtam én is, míg a láthatáron

a veres nap kélt s húnyt hallgatagon.

Ő volt tanúm, kisérőm! Ódalogva

figyelt, mint tigris, ha prédára les.

Hát vittem a dalt egyre magosabbra,

félve, végem lesz, hogyha vége lesz.

Nem félek, immár nyugodtan tekintek

a némaságba, a sikos sötét

tengerébe, mely gyűrűzve kerítget,

s a hurkot hozva csúcsról csúcsra lép.

Nincs menedék, se magosság, se jajszó.

Mennyből mentőöv nékem nem esik,

se kötélhágcsó a Hajnalcsillagról.

Tudom a zsinórpadlás titkait.

Kőasztalom felett az éjszakában

hallga, madárka lép az ághegyen.

Te babrálsz ott szívem felé? – hiába

próbálod nyitját, édes istenem!

Poharam alján a remegő borban

kémlelem próbált arcom; fintorog.

Azt támasszátok fel, mit ifjan hordtam,

főniksz-lángjaim, lobogó dalok!

Befejezés tetszés szerint

Elmult a nagy dalok kora! Tünődő,

alázatos lett egykor büszke elmém.

Mintha kövecset szedtem vón’ a földről:

népet, sorsot, reményt búsan merengvén

csorgatok vissza ujjaim közt – teérted

se halnék már meg, mint nemrég akartam.

Igy törpül a híres, gyönyörű élet,

igy leszek, pajtás, úr végül magamban.

Pincém előtt a fára seregélyek,

aztán az alkony települ csipogva.

Pohár boromban figyel még az ének,

de nem vágyik már szám, hogy eldalolja.

Más másra hagyom e fura világot,

mely tudj’ az ördög elromlott kezemben.

Öregek vagyunk, s kik utánunk állnak,

még öregebbek lesznek ő szivükben.

– Kik naivabbak lesztek, mint apátok,

a nagy harci dalt zengjétek felettem.

Sasad, Farkasrét

Sasad, Farkasrét… réten farkasok,

a légben régen nincsenek sasok.

Cinkék, rigók, más jámbor madarak

keringenek a közel ég alatt.

A földön meg, mint földből nőtt kezek,

törpe barackfák nyujtják föl gyümölcsüket.

Itt élek, kelve amikor a nap.

Nem sajnálom a villamos-utat;

a völgyekbe, a tejes mélybe le

úgy merülök, mint tenger mélyibe

s mikor a munka este kibocsát,

a csillagokból szívná meg mellem magát.

Mint ostromló had lövedékei,

pufog a lejtőn egy-egy gépkocsi.

Ha irányt vált a felszél, éjszaka

gyors dagályával a város zaja

kertünkig ér. Léptenként fölfelé

előre húzódtam ki a hegyek közé.

Ki nem utálja még a telefont!

S a többi barbár csápot, mely befont,

áttörve téglát, cserepet, betont,

ropogtat, mint a Szörny Laokoont,

s kiért? miért? – a kultúrát ne mondd,

ha már legyűrtek, ne légy hozzá még bolond.

Nincs telefonom, nincsen rádióm,

bár volna sürgős mondanivalóm,

de megnézem már, szóm kire bizom

s azt is, kiét még én meghallgatom.

Vadulok – nem mint parlagon a föld,

de mint akit rég útra égi cél jelölt.

Meszelt falak közt ülve csöndesen

nincsen barátom, díszem, istenem.

Holdam van csak az ablaküvegen,

sötét lombok közt futkosó szelem,

kilenc gyümölcsfám, tücsköm egy határ

s szívemben farkasoknak kényessége már.

Nem is én, csupán a torkom morog,

egy zörrenésre arrébb kullogok,

gyáva a bátorságomnak vagyok,

a szennybe tisztálkodni gázolok

s ha érdesen is, azért dalolok,

mert hódítás már minden, amit elhagyok.

Avar

Tölgyfáról tépek levelet,

Piros, mint orcámon a szégyen.

Hol a tavasz, a merészségem?

Futnak a vert-had fellegek.

Özvegy fák zokognak a réten.

Arcom ökörnyál illeti.

Letépem, új lebeg előmbe.

Hogy szememet lágyan bekösse.

Itélet szavát zengeti

Az ősz. Igy fordulok az őszbe.

Habzik a föld. Ég, füstölög,

Úgy kúszik utánam az erdő.

Mint vad a kigyult rengetegből,

Mint sebesült, mint számüzött,

Vergődöm régi életemből.

A város balról feldohog,

Csitithatatlan, mint rögeszme.

Mentsd szívedet a rengetegbe,

Vagy még tovább, e hegysorok

Lépcsein, föl, a fellegekbe.

Könnyű vagyok és szomorú.

Mint ajtó mögül, melyet úntan

Valami vad zajra becsuktam,

Csak úgy követ a gond, a bú.

Mert távozni már megtanultam.

Hagytad el már hű kedvesed,

Mert lánc, minél hivebben csókol?

Léptél ki egy nap állásodból,

Mert… épp mert cél felé vezet?

Igy nézek szét én már e dombról.

Kötélen szakadék fölött,

Lángok közt egy sovány ösvényen,

Haladnék golyók özönében.

Mert ki közönybe öltözött –

Mert nem érhet már semmi éngem.

Mint szép vad, mocsárba zuhant,

Ártatlan, nagy őskori állat,

Nyög foga közt sebnek, csapdának

A nép még valahol alant.

Elér foszlánya jajszavának.

Óh, éltetőm, pegázusom,

Aki még röpithettél volna

Magas és hősi régiókba,

Melyekről már csak álmodom:

Szabadság – kilőttek alólam?

Emlékem annyi, mint e rőt

Ligetben a madár. Csipegnek.

Ó, szálljatok, fürödjetek meg

Délen, a tengerek fölött

Új dalt tanuljatok fülemnek!

A madarak, a madarak!

Éles repedések a kéken

Feszülő évszak szövetében.

Fülsértőn hogy mállik-szakad

Festményem, égi tervezésem!

Országok, tájak, szigetek,

Melyekbe reményem vetettem,

Mint gályák süllyednek köröttem!

Mindegyiken egy szűz eseng,

Míg a hab szájába nem fröccsen.

A jelen puszta sziklapart.

S lent a tenger… A mult is néma.

Egy emlék kicsap néha-néha.

Fut vissza, vinnyogva szalad.

Gyémánt-nyál száradó tajtéka.

Egy elszabadult vak király

Kering és zokog a sötétben.

A vastag habok tetejében

Száll föl-alá, mint a sirály!

Gyermeki sípláda kezében.

Hallgassatok mindannyian.

Dalomat meg ne zavarjátok,

Mely messzehagyva a világot,

Mint álmodó madár suhan.

Lebukik, ha fölriasztjátok.

Azon a felhőn ülök én,

Abban a rózsaszín ligetben,

Mely az alkony vizében lebben

S átsuhanva a fény körén

Eltünik lila rejtelemben.

És közben ittlent botozok.

Csikorg a nyers kavics alattam,

Akár a dac fogam közt hajdan.

Idézgetem a kóstolót:

A lázadást, mibe haraptam.

Magam vagyok. Oly egyedül,

Hogy egy hazátlan, kósza ötlet

Fajtájabeliként ölel meg.

„Hogy vagy?” Egy percre földerül

Arcom. Neki se szólok többet.

Csend van bennem. Ömöl a csend.

Mint vad ragály, amerre lépek

Csenddel fertőzöm a vidéket:

Erjed szivemben odabent

Egy világrésznek elég méreg.

Az ember inget, szeretőt,

Hitet is válthat, csak reményt nem,

Az ifjúságét a szivében,

Mely férfivá avatta őt.

De mi is volt az én reményem?

Nem életemet fájlalom,

Csak azokét, akik kísértek:

Meg-megálltak, botolva léptek,

Arcraborultak félúton

A harcos, ifjú szenvedélyek.

Tudjátok, hogy mit kaptam én?

A szörnyű gyász után a torban

Mit ittam én egyre mohóbban,

Micsoda észvesztő, tömény

Mámort, hogy megvigasztalódjam?

Mily képek, mily kápráztató

Világok gyúladtak agyamban:

Részegült ajakkal szavaltam:

Az ember jobbra váltható!

Ezt hittem abban a tavaszban.

Jönnek tavaszok, mik az ő

Arcát idézik, mint a gyermek

A régi kedvest és szerelmet,

De az a hév, az a Jövő,

Mely enyém volt, az nem éled meg.

Érintem ámulva magam.

Magamat is hogy elfeledtem!

Mintha más élt volna helyettem.

Próbálom hangom hangosan.

Megállt a lég is? Alig rebben.

Igy múlt el hát az életem –

Keltem a reggeli haranggal.

Zengett a táj, mint könnyű kardal,

A ház füstjében kényesen

Nyujtózott egy munkátlan angyal.

Úsztam vigan a víz alatt,

Föld alatt, kormos alagútban.

Vonaton, karok közt aludtam.

Hány ország, test, szív, gondolat

Fürdetett, míg idejutottam.

A szolgaság, a butaság,

Mint az ősz nyirka, a tél lucska

Hull völgyre, hegyre; hull az útra,

Amelyen lépdelek tovább,

Kalapomat szememre húzva.

S ha kővé válhatna a vád,

S kövek és golyók repülnének,

Válaszra akkor sem állnék meg.

Mert elhagyott az ifjuság:

Tudom okát a büntetésnek.

Fogoly vagy. Hang lehetsz csupán.

Nehéz sarába bár a földnek

Áruló gyökerek lekötnek,

Tanuld el életed csucsán

Vad pátoszát a szál fenyőknek.

Rend a romokban1

1937

Fogoly

A kocsissorról…

Nyugodt vagyok….

Arcom mögött szívemben…

Délben

Nagy idő

Rend, béke…

Ég kék

Levél

Fa dolgozik

Este

Egyenes út

Menet

Mint fa a makktól

Gyalogolva1

Utak

Kút

Vödör

Ürge

Egyszerű módszer

Béke

Világ

A temető alatt, hol a bátyám nyugszik

Próba-futamok

Fölkél a szél

Hegyen tanyázom…

A kálváriára

A harangokra

Egy rigóra

Egy barackfára

1

2

A mécsesre a diófán

A gépekre

Bűnbánatom

Évforduló

A szabad sajtóra

Ez már az élet

Délibáb

Pihenés

Két lovat vertünk…

Meglassul a szekér…

Téli kép

Ősapa

Egy régi városban

A feldult város

Kóborolva

1

2

3

Búcsú

Előhívó

Divat

Az árokparton

Falukutatás

A táj szava

Két tanya közt

Kényszerű várakozásban

Tetszik is, fáj is1

Két március

1

2

Dózsa György beszéde a ceglédi piacon

Ozorai példa

Visszhang

Láthatár

Cigánytemető

Beszámoló

Nem menekülhetsz

Galamb utca

Külváros

Regényrészlet

Munka után

Feriam Sidera Vertice

Rossz gondok

Szegénység, örökös éhség

Reggeli meditáció

Ó, édes betegség

Rend a romokban¹

Gyalogolva¹

Tetszik is, fáj is¹

Szerény életed¹

Egykor¹

Őrizetben¹