Utóhang

Ez voltam én. Mint megsajtolt gyümölcs leve ujjaid közt kiserked, sor-sor után szívemből úgy ömöltek, csordultak gyöngyözőn e versek. Érzem a sajtoló nyomást még, ritka órákon még felém nyúl egy titkos kéz a messzeségből, emlékeim lágy vidékén túl. Szorongás fog el – mit vétettem, mit kell vezekelnem? – vívódva találgatom, hogy megfeleljek a szóra-keltő ősi okra. Szorul a szív – de egyre ritkább könnyítő édes csordulása, ha csordul is, nincs édessége, karca van csak, savanyúsága. Halál, szabadság s kit nevén is szégyelve szólítottam: isten – elérnek – s mint vihar után a felhők lebegnek el felettem. Közeleg a tél felém. Tágul a láthatár, a lombok hullnak; élesedik a tág hidegtől fénye a messzi csillagoknak. Nő a világ, nő árvaságom. És nő az árvaság szívemben. Jön a szél, hogy meddő magányom, törzsem jajait elrecsegjem.