Magyarok

Négy cölöpön nyaláb szalma, ez a fészer, az a pajta, közöttük az aklok, ólak egymás nyakába omolnak. Egy jó szél, ha kedvet kap rá, az egészet elfúhatná. Mintha csupán tegnap este vetődtek volna e helyre s azt forgatnák, hogy már holnap újra tovább vándorolnak: amit raknak, csak úgy rakják, ha ledől is, ne sirassák. Sátor-forma ma is a ház, végiben már a ló tanyáz, ablak előtt a pitvarba bundán éjjelez a gazda, nézi a csillagos eget, sóhajt is hozzá eleget, Vágyna nyögve már aludni és ha alszik: fölriadni. Szunnyad, ébred, úgy néz körül, mint aki a vízbe merül; amit elkap a valóbul: még fojtóbb lidérccé torzul. A gémeskút az udvaron forgatja nyakát nyugtalan, föl-fölszimatol az ürbe, mintha ugorni készülne, szökni feszült innal vissza, honába az ősi síkra. Oly szomorú, oly nyomorú, olyan ez az egész falu, mint egy megtorlott falka juh, mint egy elvesztett háború. Sűrű, tömött, mégis olyan, mint ki a földön maga van. Hűsöl a kutya a porban, elnézi magát a holdban. Mit őrizzen, amit őriz, lopkodja azt még az ég is. Úgy dől a panasz belőle, mintha maga a föld bőgne. Ezer éve vár így itten, ezer éve idegenben, tépázva a szélben, éjben, ezer éve útrakészen ez a falu, ez az ország, ez az egész Magyarország. Az utca a kapu előtt, megbánta tán, hogy idejött, visszatorpan, kanyarogva, mintha görcsben fuldokolna. Jobbról-balról az árkon át, ráejti a palánk magát. Túl a falun köröskörül rejtelmes új világ terül, idegen, mint valaha rég Don partján a nyugati ég, hatalmas is, tilalmas is, elvesztél, ha befogad is. Kik ott élnek, nem is élnek, jó volnának kisértésnek. Mintha mind évezrede már cammogna így ökre után más szavára, más földjére, a sír felé, az övébe. Haj, szegény nép, haj magyar nép, napod hátra mennyi van még, talán halott is vagy már rég, nem vagy több, mint hiú emlék, már hantot rád én is vetnék, ha nem a te fiad volnék. Emlék, hogy még jobban fájjon, olyan vagy te már e tájon vígságoddal, keserveddel egész lenge életeddel, mint rég hangzott jajszó, mellyet a hegyek még visszavernek. Hol örököd, hol a földed, futó barmaid körötted? Mit az ősök neked hagytak: szép réteid merre vannak s a kerítés, a friss fegyver, ha a jussot vitatnod kell? Hol a hazád, mondd meg nékem? eltanyázni békességben? Hol a hazám, haj, feleljél, ha nemzettél, ha megszültél. Az az otthon, mit igértél, mikor emberré neveltél? Ne e voltra, ne szavakra, mutass egyszer tenmagadra. Mit sirassak, mit sajnáljak, hogyha egyszer itthagynálak? Mutass csupán annyi földre, hol egy ibolyám kikölne. Haj szegény nép, haj magyar nép, megfakult, füstös tükörkép, nézek beléd, félve nézem milyen arcot mutatsz nékem? Mosolygót-e? Kesergőt-e? Gyilkolásra örjöngőt-e? Haj szegény nép, földre rántva arccal a fekete sárba, árvábban a fuldoklónál, mintha szívemben forognál, hogy felnyögjek én is, állván apám pusztuló portáján. Felhők közt a véres hold fenn nyílik-zárul, mint húnyó szem. Mint borús hír, gyászüzenet, lengenek el a fellegek. Úsznak, úsznak kelet felé, a szívük megreped belé. Az országút két fasorral integet, mint felnyúló kar. Ha kedves a sorsod, költő, fuss tova te is e földről. Amit láttál, amit szántál, hallgasd el, mit megsiratnál.