Ének Pannóniáról

1 Eső után, ha fölragyog a nap, tört csattot, gyűrűt még ma is kivet a föld magából, mint a lomha agy ifjonti, régi, szép emlékeket. Eljátszik velük – ez maradt csupán a nagy időkből, a szabad világból, midőn még hullám csillogott e völgyön, hol most barázdák kormos húsa lángol. Midőn a kis ér, a szerény Kapos, nem száműzött, távoli rokona volt a Dunának, de testvére: tágas, rengő folyam, mint maga a Duna. Hegytől hegyig mérföldes, ősi ágyban, mit neki még egy jobb isten vetett, hempergett, játszott és gyűrűs mosollyal kerülgette a sok kis szigetet. A földnyelveket, melyeknek magos döngölt bástyáin kőbaltás vitéz ügyelte a végtelen áradás szellő-borzolta, pikkelyes vizét, amíg mögötte szállt az ifjú füst s a pörkölődő pontyok illata s forgott a tűz körül gyors asszonyok, éhes halászok meztelen hada. A vár körül, hol most a kis falu: Regöly magoslik, biztos őrhelyek, földvárak álltak, melyeket a vízbe emberkéz, férfi tervezés emelt. Megannyi óriás vakondoktúrás, gyepük, töltések, melyeken ma is fölmenet lovát ostorozza és lefelé kereket köt a kocsis. Állt még Leányvár, Pillevár – Nyedám, s amott Nebojsza vén szőlőhegye. Hírül a harcos népből és időből nem maradt rajta fenn csak a neve. Áll még a sánc, hol egykor gepidák izzadtak, ettek s táncoltak bizonnyal, űzték a szép lányt s véreztek ezerszám új nép baltái alatt vad jajokkal. Új nép özönlött s újra özönlött. Új fegyverével mindig új csapat ült tort a sáncon, míg a víz, vörösen, lebegtette az elmaradtakat… Jazigok, kelták, avarok, herúlok váltották egymást, míg egy reggelen lovát egy tömzsi, ferdeszemű nép úsztatta harcra a bodros vizen…   2 Nép népre, század századra merült. Mint itt feledt nagy ős gyík fut magos partjai közt, a szoknyás fák alatt a hajdan tengerként habzó Kapos. Apadt a hű víz, még Majtény után kurucok búttak mocsaraiba; betyárok később, majd a nád között lövöldöző pandúrok csónaka. Eltűntek mind. A dombokon új haddal megjelentek a birtokos urak, az új hódítók!… Népre nép, soha nem ülhet el az örök forgatag. Új fegyver, új mód – megy, folyik tovább a nagy csere –, már egy-egy rezzenetben látni a munkát, mit fűt, mit kavar a történelem: mit jósol kegyetlen’. Áll fönn a gyepű s körötte ma is hullámzik, zúg a népek árama, pusztul az egykor győztes, büszke faj, s új nép dől a völgy lapályaira. Szárazd, Kurd, Hőgyész… Pécsig, Kaposvárig német az egész vidék már. Szakad, olvad közöttük a magyarság, oszlik, mint az utolsó nádas mocsarak. Belőlük szállott föl, a pusztuló völgyekből, mint fészkéből vert madár, e riadt ének halálos hírével; megyék hosszán nem érti senki már. Tünnek a magyar falvak, bontja mind fogas nyomor, halálos száradás. Sikít az új kor szele, az ős házból a fal marad, az életből a váz… Mennyi van hátra? Száz év? Vagy ötvennel több mégis ennél? midőn majd kiváncsi utazók jönnek csak erre egy furcsa szikkadó fajta foltjait csodálni. Itt élt, igen s évezredig se tudta e földet itt megszerezni – magának. Zsellérként tengett rajta, tűrve-húzva nehéz igáját, míg halálra fáradt. S örül, ha hull – míg fent a föld öle könnyű özvegyként friss erőnek tárul. Ing már, egy intés: és nyugat felé új nép karjába fordul a Dunántúl. Nem harag: – bánat füstöl csak szívemben. Körül új tervvel hangosak a népek. Ez eltünt, mondják, nem tudott magának új hont rakni: új gátat az időnek. Új gátat rakni, rombolni a régit. Fejét szegte csak s mint ketrecbe zárt büszke vad ölte, gyilkolta magát, taposta dühvel önnön magzatát. Zajlik a táj és némul a magyar! Csak urai vígadnak még dicsően. Eb ura fakó! – reszkethet a föld, ők fentmaradtak még minden időben. Figyel a föld és dübörög az út, villámlik rajta vonat és fogat, néznek utána meggörnyedt cselédek tartva kezükben gyűrt kalapjukat. 1933