Emlékezés egy téli napra Debrecenben

Debrecen – szoba, nagy kemencés, voltál gyermek-képzeletemben, nagy hideg szoba, hol Petőfi ül és versel füstfellegekben. Szobában ültünk, füstbe mink is reggel óta, lap-tervbe főttünk, hideg volt ottkünn, hókuszálta a város, az ország köröttünk. Vasárnap délelőtt volt, ittuk a homoki bort, egyikünk fölsóhajtott, nem terem itt fű a szellemnek már, minekünk. Mint száz éve, oly lent a nemzet, a nép ügye, az ősi nyelv – koccintottunk, kalácsot rágtunk, egyikünk folyton énekelt. Kimentem aztán, jártam az utcákat, melyek a város szélei felé egyre tágulnak, mint a baromjárás érdeke hajdan rendelé. Míg megszólalt egyszerre három torony is, csöngve mintha ezer kést, villát, tányért dobtak volna a földre. Visszaindultam, mosolyogva hallgattam, ahogy az órák minden házból a tizenkettőt más és más hangon eldalolták. Sőt, megtudtam még a szagokból azt is, hogy itt és ott mit főztek, majd’ mindenütt káposztát főztek, egy-két helyen birkapörköltet. Ez hát a város, hol mindenki oly zordon, konokan keresztyén, rámtörnének tán, ha megtudnák, itt járok, egyedül keresztény. Ebéd után folyt a szó ismét a lapról, lelkesen, noha lelkünk mélyén tudtuk mindnyájan, hogy nem születik meg soha. Megszületik vagy nem születik, születik-e új Magyarország – fontuk, csak győzedelmünk tervét és gyöngyös koszorúját. Ó, ez a furcsa, csaló szép láng, ez a mi életünk, gondoltam – az ablak párájába búsan nagy halálfejeket rajzoltam. Kinéztem rajtuk, künn az utcán nevetgélve két apró kislány szaladt s utánuk egy ijedt eb: meg-megcsúszott a jeges járdán. Alkonyult aztán, a homályban eltörlődtek a fák, a tervek, nőtt a hőség, a kedv – daloljunk hallottam s rá: na Jóska kezdd meg. Koccintottunk és hörpintettünk és rákezdtük, hogy megrezegtek az ablakok és szapora, kövér könnyeket eresztettek.