Farsang

A zene harmadnapja szólt már, harmadnapja a friss zene, a kis parasztház harmadik nap keringett szinte már bele! A víg zenében, ami nappal megragad még a ház körül, de éjjel, már harmadik éje, diadalmasan szétterül, szétfoly és fölszáll büszke jelként s a kicsi ház, a tél, a hó fölött lebeg, mint mesebéli víg népekkel telt léghajó – Örömmel, vígsággal, reménnyel duzzadó léggömb odafent a téli éjben s kosarában mi a kis házban idelent; a kis házban, hol harmadnapja a konyha és a két szoba félfalunak volt etető- itató paradicsoma; mérföldre szállott hivogatva a káposzta, a bor szaga – körül a fákat is belepte a kiváncsiskodók raja. Kamasz voltam már, serkedő bajúszú, embernyi diák, hogy megmutassam, álltam én is a tort már három éjen át. Fujtam a nótát és a füstöt, s a sűrű füstfelhők alatt forgattam vidáman a tömzsi, sikongó hajadonokat. És ittam egyre, ha egy percre a zene el-elhallgatott. Mintha temetnem kellett volna valami ősi bánatot. S nevettem egyre, bár bújával majdnem leszakadt a szivem. Vadul, bolondul megszerettem a kis menyasszonyt, kit sosem láttam azelőtt s aki itt is zavartan és szégyenkező arccal és egyre félszegebben csak néha-néha tűnt elő. Tétova szeme a szegénynek s már kendőbe kötött feje hirdette, hogy mi már ilyenkor megesik: megesett vele. Néztem kerekded, szöszke arcát s úgy elfogott a fájdalom, hogy ültömben csak végignyúltam féltesttel ott az asztalon, könny és kidőlt bor mosta arcom, sírt szívem mintha ezután nem maradt volna, a világon nem maradt volna több leány. Mintha megcsaltak volna, mintha egy szép ígéret foszlana – mintha a földön senki engem nem szerethetne már soha. Künt pisztolyok durrogtak egyre, hirdetni a hírt mindenütt. Kutyák nyítak. Óh, vonítottam, hogy nyítam vón’ én is velük. Nyeltem a bort, hogy csillapítsam az őrületet, mit magam félve figyeltem; de a bor csak tűzre olaj volt, magasan, egyre dúsabban lángolt tőle fájdalmam, vakítva, amíg ködlő szemmel már azt sem tudtam, hogy a sok lány közt ő melyik. Körülnéztem – összefolyt minden. Mindenre jól emlékezem, mintha még egy alakban láttam volna magamat mögülem. Tudtam mit teszek, s tudtam azt is, hogy mást teszek, mit akarok, börtönben voltam s tudtam azt is, hogy rab vagyok, vagy vak vagyok. Kapkodva forgolódtam. Hol vagy te szép, egyetlen, drága lány! Megnéztem mind. Megnéztem újra. Egyforma volt már mindahány. Tehetetlenül, mint bűbájló szemverés, varázslat alatt bús mesehős, kerestem azt, ki régi magamnak visszaad. Jártam a párok közt s belül bár csavart, fojtott a fájdalom riadtan hallgattam a részeg dadogásait ajkamon. Derékon kaptam, akit értem és roptam a táncot vele a vad zenére, amely zengett – bongott már harmad éjjele. A zenére, mely most is itt cseng fülemben, lelkemig riad: azóta sem mult még a vakság! nem lelted még ma sem magad! A zenére, mely vad folyamként sodort, forgatott, pörgetett, a zenére, mely végül mégis valaki karjába vetett. Magam sem tudtam már, mióta keringtem, amikor szemem észrevette, hogy órák óta mindig egy lány forog velem. Csak szemem tudta ezt sokáig, a szemem s még nem a szivem. A szemem s talán derekának karcsúságáról tenyerem. Egy lány, ugyanaz járta vélem, lebbent, fordult, de visszatért, elémtünt folyvást, megismertem két vállamon már a kezét. Az asztalhoz is velem jött már, mellettem ült, el nem maradt: dugdosta, már ahogy az illik, kezem elől a poharat. Így folyt az éj, a harmadik már, egyre sűrűbben, vastagon. Mintha szédülve egyszer künt is jártunk volna az udvaron. Ott mondhattam el néki mindent: holdat és csillagsereget vélek látni szavát idézve: „itt én is jó leszek neked!” Ezt mondta – búsan, vagy nevetve? nem tudom. Nem is szólt talán. Se rá, se másra, semmire sem emlékszem vissza ezután. Reggel sápadtan, dideregve oszolt a násznép a havon. Az új párral a zene messze szállt már egy zörgő fogaton. Borzongva fürkésztem a csizmás, kendős lányokat sorra mind, nem ismertem meg egyiket sem, nem ismertem már senkit itt – Mintha akikkel együtt voltam, az a vigadó, daloló boldog násznép elrepült volna egy mesebeli léghajón… Kifosztva, idegenül, árván tekintgettem magam köré és botladoztam be a törpe szánba apám, bátyám közé. Futott a két ló, kövér combjuk szapora változásai, mint másvilági szörnyű arcok rettentő vigyorgásai gúnyoltak, ugráltak előttem, amíg pillám le nem ragadt. Verte hazáig gyors patájuk arcomba a havat, sarat.