Apám halálára

Imádkozó asszonyok, kezdjétek a Fájdalmas Urangyalát! Szóljatok erősen, kiáltsatok fülébe – daloljátok fennen a legszörnyűbb imát, hogy ő, aki porból vétetett s érzi már, szélben repül majd újra, mint a por: higyje, valami mégis megmenekül belőle, kiszökik a por piszkos forgatagaiból! Valami, ami ő volt, több e didergő testnél, – itt az idő, távoli szép sejtés, lenge reménység: lélek, ha vagy, most tünj lebbenve elő! Kit csalogattak: a férfi, a megpróbált, ím tartja magát még, néz mereven: számotadás kell neki, Rend! Igazság s nem kegyelem! Kalapját vánkosára kérte – úgy, ahogy illik –, tudja már ő, hogy eltávozik! fekszik szigorún, szemrebbenésre se méltatja leánya kegyes hazudozásait. Ritka haját borzolja a szél, nyitva az ablak – bólint hidegen –, nyitva az út! Elvégzett íme mindent, gyónást, az imát, sorra az áldást és a búcsút, mindent, ami kell! földjeiről is ott az írás, kis vagyonáról a vánkos alatt, végső erejével, árnyékként mi a hajdani munkás karban visszamaradt, ítéletet int: mellére jelet, az utolsó néma keresztet s fölnéz komoran: átadja íme, lökjék vissza a földbe a testet. Nem ez vala ő! Hogy mi volt: – most válik az el! Most harcol az ottbent csapdája bogával, foszló kötelékeivel! Harcol s rettegi ön-diadalmát – merre repül, ha ledönti honát? – Imádkozó asszonyok, ti kilencen, harsogjátok erősen az ősi imát, hogy az, ami ő volt, hogy a hajdani lélek, a férfi, ki benne lakott, dal szárnyai közt szárnyalja keresztül azt is, azt az Éjt! megvetve-feledve mindent, ami lesz, mindent, ami volt! gyermekeit, házát, a határt, a hajnali drága fényt, a mult gondjait s a játszi vak reményt!