Ezer mérföldre

Mint őrtüzek, mint hajdani hiradó harci tűzjelek: ablakom alatt éjről-éjre apró tüzecskék lengenek; Öt-hat sovány láng, mit a gödrös telken az épülő falak végében a napszámosok bográcsuk alá gyujtanak. Estéről-estére kigyúlnak; nézem őket fél éjen át, multam sötét hegy-völgyein keltik az emlékek sorát. Körébük csákánnyal, kapával szállingóznak zord férfiak; mintha a multból gyűlne föl egy-egy didergő holt csapat. Ott fáznak-áznak; néha már az óra hogy éjfélre üt, álmomból is fölver keserves, elnyújtott, hosszú énekük. Nincs köztük asszony, nincs gyerek, eltévedt, árva harcosok, így virraszthattak hajdanán ama kalandos magyarok. Ezer mérföldre, ami jó, ezer mérföldre, ami vár, minthogyha ismerős vidékre nem juthatnának soha már, mintha egy ezredévbe bolygó csapat vert volna itt tanyát, vert had, mely annyi harc után haza még máig sem talált: úgy ülnek, panaszosan úgy szűkölnek ott a tűz körül. Úgy vetik néha föl az égre fejüket reménytelenül, mintha már minden, ami vár, és ami jó volt valaha, a föld, a hon, az ő hazájuk ottfenn a holdban ingana. Volt idő, midőn állati jajjal jajongtak. Hallgatag merengnek már a tűz körül, nézik a bíbor lángokat. Mellettük asztag városok szökkennek talpra, paloták; út születik – a kész úton csüggedten indulnak tovább. Hová és meddig? – kérdezi, ki soraikból kiszakadt és útmentéről nézheti lázálmú vonulásukat. Őrülten, mint az állatok, viszik az átkot, az igát, éveken, évszázadokon, a porzó történelmen át. Ültem közöttük sokat én, istállók, barakok előtt raktuk dünnyögve a szabad tűzre a ringy-rongy tüzelőt. A láng vivódva, sírva lobbant a kormos, vén bogrács alatt, vad kisértetekké varázsolt mindnyájunkat a füst, a szag.