Betyár

Lógó bajsza, szemöldöke: egy-egy havas borzolt bokor; havas bokrok ütöttek ki két füle hajlataiból. Csapzott őszes haja a szélben, ahogy lefödte vén fejét: mint téli táj fölött gomolygó zuzmorás, szélkavarta ég. Így emlékszem rá, félszeme, ép félszeme is, mint fagyott pocsolyán az el-feltünő téli nap, félve csillogott. Hangja is, mint a téli szél, mint félholt farkasok rekedt üvöltése, kiket nagy messze most ölnek épp az emberek. Így állt a küszöbön. Mohón falta a nagy bögre levest, s törölte reszkető kezével állán, mellén a csöppeket. Majd alázatosan lerakva a bögrét kis anyánk elé, búcsúzott Krisztussal, megindult eldülöngélt a domb felé. Eltünt, mint egy darab fehér tél, téli mese, tétován, úgy, ahogy jött azon a forró, tikkasztó nyári délután.