Koldusok

Jöttek a koldusok naponta, tarisznya kétfelől nyakukba – harsogva, fennen énekelve kapaszkodtak föl a hegyekre. S ereszkedtek le libasorban hosszú felhőt verve a porban, fújtak templomi éneket, jósoltak szörnyű éveket. Vállukon kétfelől tarisznya, jöttek a hegyről nagy visítva, nyakukban zacskók ennek, annak, lisztnek, kenyérnek – amit adnak! Mintha csak a szél hozná mindet: zacskók, szütyők, rossz kendők, ingek rongy-szárnyai közt tántorogtak, egy szellőszóra föllobogtak. Szinte repdestek, énekelvén! Azóta is így képzelem én az angyalokat – öregeknek, énekelnek és kéregetnek. Jöttek egyenként, görbe bottal, egy lábavesztett köztük lóval, kicsi szekérben, mint egy bálvány, kövéren, sötéten kántálván! Nem kért az semmit önmagának, csak egy kis szénát a lovának, egy kis szénát a saroglyába, hol már egy fél petrence álla. Sánták érkeztek nagy mankókkal és vakok sápadt kislányokkal, ők nyújtották a csempe bögrét, a kanálnyi zsírt belekenték. És némák, akik csak hörögtek, szapora könnyeket töröltek és mutogattak a torkukra, majd a távolba, majd hasukra. És undorítók, oly sebekkel, akikhez már a szegény ember fia-leánya mert csak szólni, a szörnyű kézbe krajcárt nyomni. És őrültek, kik fintort vágva csak beröhögtek a konyhákba; követeltek, ha meg nem kapták, a szemérmüket mutogatták. És bohók, játszik, komor szentek, kik nagy csontolvasót cipeltek, s özvegyek, hülyék össze-vissza dalolva, zengve, sipítozva. Jöttek, csak jöttek, egyre jöttek, micsoda földről özönlöttek, mily szörnyű múltból, ahol karjuk elmaradt szemük, lábuk, orruk. Mily vad világból, amely ottan kezdődött fent a hegyoldalban, hol az országút lapult s tért el tele varázzsal és veszéllyel. Jöttek bőgve a vad csatából, rettentő ütések nyomával, mint dorongolt eb a kertvégbe, a szegény népek küszöbére. Volt köztük régi rab és elvert pap és olyan, ki ölt már embert, hajdani dáma és diák is, volt köztük még egy vén betyár is. Jöttek s mentek üvöltve s mégis hogy mentem volna vélük én is el, ki a messzi nagy világba, egy próba-szerencse csatára.