Szennyesen, mocskosan, árván

Árnyékban, kövér kepe alján
hevertek már az aratók,
tagjukból ólmos fáradtsággal,
gyomrukban vén kődarabok
súlya gyanánt a bőlevü
gulyással, mit versengve faltak
s mely osztotta a friss erőt már
a zsibbadt lábaknak, karoknak.
Puffadt gyomorral, kiizzadva
hevertem köztük magam is,
a csípő polyvával hajamban,
viszketve tán szívemben is,
feküdtem ott a többi közt
szutykosan és halálra váltan,
mint kidőlt ló az út porában,
hevertem, mint disznó a sárban.
Összetörten, hogy nyujtózásra
sem tudtam testemben erőt,
oly tehetetlenül, mint mázsás
bilincsek, rabláncok között,
kinyitott szájjal, fennakadt
szemmel meredve a magosba,
a könnyű égre, melyen apró
felhők lebegtek hosszú sorba.
Nehéz pillákkal, álmélkodva,
mint ki még nem látott ilyet,
bámultam csak a felhők csendes
vonulását fejem felett.
Mentek, csak mentek – mintha mind
lábujjhegyen libegett volna,
hogy senkit föl ne költsenek
idő előtt a vad valóra.
Meghatva nézegettem őket,
majd könny futotta el szemem:
oly jól esett ez a parányi,
ez a véletlen figyelem!
Oly kevés ért, ha ért is olykor.
Anyámra – lányokra gondoltam,
és szennyesen, mocskosan, árván,
a porban én is elaludtam.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]