Szennyesen, mocskosan, árván

Árnyékban, kövér kepe alján hevertek már az aratók, tagjukból ólmos fáradtsággal, gyomrukban vén kődarabok súlya gyanánt a bőlevü gulyással, mit versengve faltak s mely osztotta a friss erőt már a zsibbadt lábaknak, karoknak. Puffadt gyomorral, kiizzadva hevertem köztük magam is, a csípő polyvával hajamban, viszketve tán szívemben is, feküdtem ott a többi közt szutykosan és halálra váltan, mint kidőlt ló az út porában, hevertem, mint disznó a sárban. Összetörten, hogy nyujtózásra sem tudtam testemben erőt, oly tehetetlenül, mint mázsás bilincsek, rabláncok között, kinyitott szájjal, fennakadt szemmel meredve a magosba, a könnyű égre, melyen apró felhők lebegtek hosszú sorba. Nehéz pillákkal, álmélkodva, mint ki még nem látott ilyet, bámultam csak a felhők csendes vonulását fejem felett. Mentek, csak mentek – mintha mind lábujjhegyen libegett volna, hogy senkit föl ne költsenek idő előtt a vad valóra. Meghatva nézegettem őket, majd könny futotta el szemem: oly jól esett ez a parányi, ez a véletlen figyelem! Oly kevés ért, ha ért is olykor. Anyámra – lányokra gondoltam, és szennyesen, mocskosan, árván, a porban én is elaludtam.