Érkezőben – távozóban

Két szomszéddal, három rokonnal az állomásról a tanyára úgy lépdelek, mint nagy családi asztalhoz, mint hazai ágyba. Akik sorából kikerültem, úgy néznek már e kis népek rám, mintha egy szép hír, jó megoldás: életük boldog titkát hoznám. Egy varázsszót, egy aranykulcsot, mit elraboltak tőlünk hajdan, élet, halál, szenvedés nyitját – talán én visszahódíthattam! Ki egykor rongyosan indultam, szegényebben, mint a mesékben, diadallal, a mosoly fényes diadalával visszatértem. Beszélgetünk és lassan-lassan úgy látom én is már a multat, magamat benne olyan hősnek, ahogyan ők itt hinni tudtak. Sárkánnyal küzdöttem, királylányt gyógyítottam egy érintéssel – Megfényesülve, tündökölve, az emlék csoda-multat érlel. Országom van és trónom is van, varázshatalmam – hiszem én is, örvendezek, hogy bár hatalmas, mily hálás vagyok, tiszta mégis. Elönt a melegség, dadogva reszket a szeretet szívemben, szemérmesen, mint hajadon lány magátengedő szerelemben. Melyőtök harmadolt apámmal, ki kölcsönzött anyámnak lisztet? Asszonynak gyöngy-pillést kínálok és férfinak főúri tisztet. Vegyétek díszemet, gyűrűmet, a kardot és a cserfalombot, a palástot és a palástról a gyerekhad az aranygombot. Fosszatok ki és küldjetek el útravalóul mást nem adván, csak a panaszt, csak: valahol még visszavárnak, számítanak rám.