Őszi részegség

Kacsák bujkálnak lábaink között e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek a borzas csibék, gyürt levél zörög, hull asztalunkra, legyinti fülünket. Alma lóg az ágon s fent pirosan lóg a vén nap is fanyar mosolyával. Hullóba’ van ő is – egy szélroham s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában. Tünnek a díszek körülünk! hideg szél emelinti fent a dombos erdők aranyos ingét: fölszáll és libeg a lomb a légben – repülnek a felhők, repülnek a gyors madarak, betör a szél közénk is, fodrozza borunkat, leng az emelt bor, csintalan’ kidől, hűs cseppel hintve bódult homlokunkat. Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág s alattuk, lengve az ősztől, a bortól, fölgyürt gallérral öten cimborák, poharainkkal csengőn olykor-olykor összeütődve, mint az őszi gally s mormolva hozzá, mint az őszi lombok! dal volna az, dünnyögő őszi dal – szakítják hosszú, eltünődő kortyok. Oldódik, kavarog, szétrepül a táj! s minden, mi józan s helyén volt köröttünk – felleggel billen a tág láthatár, reményeink lágy hazája fölöttünk. És száll a dal és szállnak, mint kövér őszi cseppek a kortyok mind sürübben, jajong a környék s mit a szem elér: hanyattesik az őszi őrületben. Csattog az abrosz, repked, szárnya van, fordul és röpül ő is már az őszbe! s peremét fogva mi boldogtalan öt száműzöttek, már fennen üvöltve! Repül a szék s ha karod felveted, röpül az udvar! szállnak és forognak a fák, az asztal s az asztal felett anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak. Repül a szélben bukdácsolva egy hajdani ének, egyre harsogóbban, foszlánya rongyként száll a fák felett és fennakad a hajlongó bokorban; száll fent az ének arról, hogy mi volt és megszakítja csuklás és a sirás s mire himbálva feltűnik a hold, úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.