A Dunánál Esztergomban

1 Az ott a határ. Nézd az alkony pírjában lent a vén Duna úgy vöröslik, mint a térképen határok piros vonala. A tárt rét közepén a régi ködlő rejtelem, ott halad elevenen, mint mesebéli állat, a fényes fák alatt. A határ, határ, egy darabka a nagy láncból, mellyel magát gúzsba kötteti újra s újra, ha feleszmél is a világ. A határ, határ. Európa tág mezein a néma jel, amelyen innen élni, halni, túlnan gyülölni, ölni kell. Az árva nemzetek körül a sötét folt… Mintha vádolón vér szivárogna, áruló vér megannyi haldokló alól.   2 Országom határa! – Túlnan kis házak ülnek meglapultan, nyakát nyujtva a zsuppos nyájból egy vén gémeskút visszabámul. Országom határa! – Földem határa, melyből nevelődtem, mely táplált illattal és fénnyel szavak ropogó jóizével. És ahol most fű, virág, hogyha néven nevezem, bólogatva néz vissza reám, emlékeztet, megannyi ismerős tekintet. Országom határa! – melyben jogom van fennen énekelnem, hol hangom otthonosan rebben, mint jó visszhangzású teremben. Melynek én is, ha nyelvem birja, szívbeli, zengő akaratja, követe lehetek, kiáltva kiáltó szava a világba. Minden árok és határ ellen, minden átok és csaták ellen, minden ellen, mi gátat vethet mi bátor, tisztuló szivünknek!   3 Motorzúgás és dal is átjön csempész-áruként a vizen, bokrok közt, habról habra szökve és fegyverek közt ügyesen. Nagy ívben jönnek át a felhők napfény űzte árnyékai, váltakozva hullnak a kettős partra az ég játékai. Csupán a híd áll mozdulatlan, két ország között idegen, kitárt karokkal ég és föld közt, mint a holt Krisztus mereven. Jobbról és balról életosztó tenyerét szögek verik át, fáradtan őrzik itt is, ott is elárvult néma katonák. Itt is, ott is csillogó ifjú szuronyok –, ide érezem kamasz vágyukat: tüzes csókkal ütni át békés szívemen. 1932