Jön az ősz

Jön az ősz, jönnek az őszi nagy alvások! sűrű borzongások, hosszú ásítások, melyektől a szív is megleng, mint a levél – Hályogos az ablak, finom párájára szerelmese nevét irkálja a lányka s ásít hozzá, hogy majd’ beleomlik szegény. Ásít jó anyja is; künn az istállóba’ a gazda is lova farára borulva. Hátra néz a hű ló s ásit ő is egyet – Ó, ez az unalom! – a beborult égre harsogó ásítás a barmok bőgése, ahogyan egymásnak visszafelelgetnek. Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon. Csöpögnek az ágak. A nyálkás utakon mint ingó kisértet, csusszanva tünedez a vén levélhordó – eloszlik a tájról, bekapta, benyelte a tejhabú távol, mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg. Álmos a költő is, rímei botolnak, a sor végén egymás karjába omolnak – hullna velük ő is, hallgatja tünődve távoli muzsika ki-kifutó zaját, ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe. Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni, ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni, nem a mi világunk, mi odaki most van! Egymással, egymásban hív nyarat keresni, most jó szerelemmel igazán szeretni, félig itt a földön s félig már álomban.