A kis cselédleányra gondolok…

A kis cselédleányra gondolok, aki hajdan e régi házban szolgált. E huzatos pitvarban szaladgált napestig, hol most oly elfogultan állok, ahogy ő tán, amikor a mezőkről, a tanyáról ide bevezették először. S ahogy ő nézhetett akkor itt a jövőbe, oly félve nézek én is vissza a mult időkbe. Hogy bántak véle itt? Alig múlt el tizéves. Hogy készült szegényke az első lefekvéshez? Első éjére az idegenek között? Úgy bámultak reá, mint morc mezei vadra. A konyhában aludt, itt a tűzhely mögött, mutatja asszonya, ki hajdan megfogadta. Ismerem ezt a házat, tudok én sokat róla.   Mikor már bóbiskolva hallgattam a nagyok szavát, egy puha keblen, ez a ház úgy fénylett föl félszendergésemben, mint a mesebeli próbáltatások tornya, a felnyúlt idegenség, aláztatások pokla, hol rémek kínoznak egy ártatlan, ijedt lányt. Papuccsal ütötték, ha csak egy bögrét elhányt. Nem láthatott ő senkit hetekig, mert vasárnap délután is kötött, vagy mosta a harisnyákat. Elképzelem az árvát, ismerős, szelíd arca hogy torzulhatott félve kénytelen-mosolygóra és félve hogy derült fel, ha ünnep reggelente a víg mesterlegények a főtérre mentükbe   megálltak egy-egy szóra, tréfáltak s mentek is már, gyors nádpálcát forgatva. Mit gondolhatott ő? Ó, ha tudta volna: eljön egyszer egy ifjú nővel egy férfi, hogy bejárja minden lábanyomát és mit ő súrolt, e lépcsőn szenvedve emlékszik majd hajlongó alakjára. Arcára, mosolyára, így foszlányonként gyüjtve e földről már örökre elröppent drága lényét. Könnyezik s rángó ajakkal hallgatja a mögötte csoszogó öregasszony fogatlan fecsegését. Mert ez, ez még él itt. Tekintget nyálkás szemmel. Pillog, feszeng, akár bírája előtt állna. Ez volt. Ez verte hát. Nézz arcába mégegyszer, ő az, a tünt mesék csonttörő boszorkánya. Öreg már, félbolond már, nem tud már csak remegni. Aztán könnyezni csak, látva a pénzt kezedben. Köszönj és menj tovább. Nem, nem bűnös itt senki. De mégsem lesz bocsánat, nem már hetedíziglen.