Gyertyafénynél

Háromszáz ökör bőg köröttem, lakásom körül – szakgatott kórusuk csapong a vak éjben mint meg-megiramló habok; elülnek s újra nekitörnek, szinte már asztalom verik – az asztalon vén üveg ajkán magányos gyertya küszködik. Tanyán lakom most, itt a régin, mely annyi romlás, szenny felett úgy élt, úgy él emlékeimben mint víhatatlan szép sziget; mintha szigeten, hű magasban ülnék s nem is itt, hanem ott, azon a boldog ifjú tájon: – reménykedek, ábrándozok. Hajlik a gyertya, ejti könnyét, szalad a könny az üvegen, futnak szívemen csiklandozva pajkos emlékek melegen; leng a láng bent is, ott a szívben, s ha meglebben is, föllobog, peregnek róla percig élő forró, futó indulatok. Kis körben s enyhén mint a gyertya, így jó már nékem fényleni, országos sűrű sötétségben virrasztani, merengeni: végezni munkám… hogyha érte nem ér is egyéb jutalom, mint a mosoly, mely a dal végén köszönni lebben ajkamon. Künt zeng az éjjel, zeng a csorda, a hegyről ma verték haza, zeng, mint az őszi rengeteg, mint az árvíz magas moraja, mint kavargón ostromra szálló, jelszavát bömbölő sereg, amelybe itt-ott a vezérek bikatorka is belezeng. Lobog a gyertya – a fal hosszán csatáztat kövér árnyakat, mint künt a világ: azért vívnak, hogy engem mulattassanak. Elnézem őket és mosolygok; a vén ágyból, hol dédszülém aludt és fogant, kedvesemnek lágy pihegése száll felém.