Minden mi elválaszt

Elváltunk s minden, mi elválaszt: éppen az egyesít; ahány akadály, azt emeli, szép foglalatként csak, amit elzár előlem: kebledet, szemed, jövőm tündöklő kincseit. Mint lég a hangot, víz a fodrot: a távolság szerelmemet úgy sokszorozza, villogtatja, erejét most mutatja meg, torló dühét, mit nem éreztem, míg együtt lehettem veled. Áruló utat, anyagot ez a messzeség ad neki, áthatóvá, mindenütt-mindég jelenvalóvá, ez teszi, mint a bujkáló, észrevétlen szellőt a fák levelei. Ahogy a nyári föld csak este ontja a meleget: most hogy letűntél, én most érzem lobogni szívemet, most érzem tikkadtan, hogy akkor nem is szerettelek. Elmentél s mindig igazad lesz. Te leszel mindig már a jobb. Szolgálóm voltál: sorsomat most kezedbe markolod zsarnokin, durván és gyötörve, ha nem is akarod.