Feledni

Feledni, feledni, feledni, simítsd homlokom enyhe szellő, gyógyítsd meggyötört szememet lágy vonulásoddal puha felhő – Feledni, mindent, elfeledni, kiheverni, mint betegséget – oldjatok fel, muljatok már, hegedjetek be, óh, emlékek. Fejem fordítom, fülem zárom, óh hol a bölcs, a tudós hol van, ki feledtetni tudná vélem mit keservesen megtanultam? A hasztalan harcot feledni, óh feledtetni kudarcunkat, hol a történész, ki homályba borítaná megint a multat? Hol az új hajós, ki útjáról nagy híradással hazatérve, szigeteket, új és új földrészt lökne vissza a feledésbe? Népeket, fajtákat feledni, várost vágyok feledni, falvat, csúcsokat, hol bukásaim most gúnyoló visszhangként lapulnak. Törlődjetek el messze tájak, melyeken ifjan átsiettem, merülj el hívó, büszke bércek hona, szép ifjúság köröttem. Elégni, mint máglyán, pirosló arcom perzselő szégyenében. Dajkáló vidék küldj egy álmot, ránts vissza hozzád, szülőföldem. Feledni, ahogy láncokat tépsz – óh vakon, tétován, tudatlan, beh biztosabban léptem én itt, amikor hajdan elindultam. Feledni, ahogy kigyult házból fulladva kifutsz a szabadba, míg mögötted kő kőre omlik porosan, füstösen, ropogva.