Ünnep

Csak a kutyák vakkannak néha s a nyugtalan libasereg csap zajt, ahogy futásnak indul s kiválva hirtelen a porból elszáll a malacok felett. Csak méhek zsongnak itt a kertben, s velük ez az árvácska-had sugdolózik köröttem halkan, oly halkan, hogy még én se halljam hamvas, kislányos titkukat. Ezt figyelem, ezt fülelem csak lehúnyva csüggedt szememet s a tiszta csöngést – mintha messze hajnali időkből érkezne – ahogy ottbenn terítenek. Ünnep ez, ünnep; harangszó sem kondul itt benne; hallgatag áll a harangláb, kis kolompját még gyermekkoromban kilopták, mint hírlik, a szilasiak. Eltűnt örökre… lám, de így is, emléke is, hogy földerít! hajdani eleven világnak, együgyű vaskos valóságnak hallom friss csöngetéseit. Így ünnep az ünnep: fölnézni s nem bánni, ami elsuhant. Ha van még, szót váltani így kell, békét a rejtező istennel, ez az igazi áhitat. Ez az igazi ima, melyhez se szó – még gondolat se kell. Itt vagyok. Élek. Nap melenget. Mint nyájat őrizem a csendet. Ottbenn a tepsi énekel.