Ünnep

Csak a kutyák vakkannak néha
s a nyugtalan libasereg
csap zajt, ahogy futásnak indul
s kiválva hirtelen a porból
elszáll a malacok felett.
Csak méhek zsongnak itt a kertben,
s velük ez az árvácska-had
sugdolózik köröttem halkan,
oly halkan, hogy még én se halljam
hamvas, kislányos titkukat.
Ezt figyelem, ezt fülelem csak
lehúnyva csüggedt szememet
s a tiszta csöngést – mintha messze
hajnali időkből érkezne –
ahogy ottbenn terítenek.
Ünnep ez, ünnep; harangszó sem
kondul itt benne; hallgatag
áll a harangláb, kis kolompját
még gyermekkoromban kilopták,
mint hírlik, a szilasiak.
Eltűnt örökre… lám, de így is,
emléke is, hogy földerít!
hajdani eleven világnak,
együgyű vaskos valóságnak
hallom friss csöngetéseit.
Így ünnep az ünnep: fölnézni
s nem bánni, ami elsuhant.
Ha van még, szót váltani így kell,
békét a rejtező istennel,
ez az igazi áhitat.
Ez az igazi ima, melyhez
se szó – még gondolat se kell.
Itt vagyok. Élek. Nap melenget.
Mint nyájat őrizem a csendet.
Ottbenn a tepsi énekel.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]