Ökrök

A kis tó közepén, melyre az est már kéklő zománcot von, hasig merülve állanak. Mintha innának a mesék varázsvizéből, csurgatnak szájukból aranyló szálakat. Buták, esetlenek; toprongyos szolgahadként bámulják, siratják az elbukó napot; hangjuk rossz trombita, de szarvuk, mint a gyöngén, vágyódó égretárt finom leánykarok.