Óda egy hivatalba lépő afgán miniszterhez

Nem lopsz te többet! Ami még lopható s egyáltalán mi még elemelhető vala: magas elődeid már mind elemelék – Kongó puszta honod! Reménytelen egén kifordított zsebek gyanánt lobognak a felhők s mögöttük, mint a forgalomból rég’ kiment tallér méláz antik fénnyel a nap – nem váltható fel ő… hunyorg arcátlanul. Szegény haza! nincs más disze már, csak amit költői raknak rá: az őszi lomb nehéz aranya, a folyók ezüstje s hölgyei gyémánt szeme… de te tudod, mindez mit ér! Te a valóságot fürkészed gondteli arccal s objektiven! s meg nem téveszthetőn – A helyzettel, öreg, te számolni akarsz mesterséged finom szabályai szerint… Azt nézed, hogy mi van… és – elhiszem – szived búsong! Mit messziről édes oázisnak véltél: délibáb volt! szélhordta homok és állathulladékok halmán ülsz merengve… Értem keserved én! Ezért volt hát vitéz könyökforgatásod az ősi mód szerént? Ezért hajlongásod? Ilyen pályadijért nyaltál, miként csiga, utat e polc felé? Ah, eljő majd a kor, tudod, akárcsak én, eljő a nap, midőn minden tolvaj felel – remegve állsz te is köztük – ártatlanul! szégyenkezve dicső eleid közt: kontár! korcs ivadék, aki már lopni sem tudott…