Dél

1 Illik teneked ez a szépség, kedvesem, ez a ragyogás, arcodról ez a szétiramló szemérmes elmosolyodás s rá e pirulás – ez a lányos nyujtózás, amelynek meleg hullámaiból diadallal merül föl, fénylik ki szemed –, minden selyemnél, selyemingnél ez, ez a testedre szabott ifjúság, jókedv, melybe büszkén fordul, csillan minden tagod, a borzoló szél is fejednél, fejed mögött a tág világ, e nyár, e lomb, mely hódolattal könnyű aranypénzt szór reád –:   2 kedveznek néked! – Hozzád illik mint megnyugtató szép keret még a hegylánc is és fölötte a mozdulatlan fellegek, még a madár is ott az ágon, a bámész kutya is amott, minden, mit dúdolva-dohogva a természet körénk rakott, minden e földön, tán még én is, aki melletted heverek s fütyörészve egy öröklétre megörökítem ezeket, e zsúfolt, sűrű, meleg órát, nyugtalan zajokkal tele, melyből kikél és szétcsap máris a szép emlékek serege.   3 Ez a boldogság, ha nem tudnád, a röppenő – most tudhatod, a szép kárpótlás egy életre, hogy asszonysorsod vállalod. A legtöbb öröm, mit elérhetsz, amit elértél – Soha tán nem leszel ilyen tiszta fényben, az élet ilyen szép csucsán, ily lelkes légben, hol magasban lebegő madárként szived csak ringatódzik mozdulatlan a zajló, messze föld felett, ily tág csöndben, mit elviselni nem is lehetne tán soká – oly hihetetlen máris, mintha csupán emlékeznék reá.   4 Ilyen békében! – Hogyan mondod? Mintha lehúnyt pillád mögött benned csillogna, csiklandozna a fényes rét, a tó, a rög, az egész tájék és úgy érzed, mintha minden hang s gondolat növelné, nemcsak lelkedet, de tested is, két jó karodat még egy, még bensőbb ölelésre, melyben a földek, tengerek, az egész föld beszorul, mint egy anyátlan, árva kisgyerek – Az egész föld és benne én is kiről mosolyod még előbb könnyes hálával azt vallotta, hogy urad vagyok, vezetőd.