Testvérek

Három nap néztem volna csak szemed árnyékos völgyét, szemöldöködet, a pillák sűrű sását, mely között az eleven kis vadvíz incseleg, villantja fényét, fürge terveit, síkos halacskák szökdeléseit – Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S töltöttem volna három új napot csak nézni némán a lágy hajlatot: ruhád alól kisejlő kebledet, a csillagot, mely rajta szendereg, s készül, fényküllőt feszítve selyem leplén ragyogni vak éjjelemen – Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. S elég lett volna újonnan nekem csak legeltetni, itatni szemem szép szárba szökkent páros térdeden, melyek hivalgón, mégis félszegen, mint fényes kapu kettős szárnyai tán biztatták már egymást nyílani – Három nap néztem volna hallgatag az egyiket, aztán a másikat. Az enyhe hőben, amely szeliden testedből áradt, tested fényiben elültem volna, napon a beteg, lesve, mellemben hogyan bizsereg, hogy’ oldódik a fájdalom, hogyan oszlana már a test is boldogan el, föl egy könnyebb táj felhőibe, mely maga már az altató mese – És lettem volna gyermek, gyermeked, hogy, ha ölellek: úgy öleljelek. Hogy mit szerelem csak sokára ad, halljam már most vígasztaló szavad. Fi a lánytestvért – úgy öleltelek, ős vágy ízével enyhítve a bűnt, így aludtam el – leghűbb kedvesed, mire az első éjjel tovatünt.