Fiatal asszony

Úgy ébredtél, oly nesztelenül, mint egy madár. S most kérdeznéd éltedet – Kis szemed pislog – kint süt a nap már, igen, egy új nap érkezett. S tán röppennél is már, oly könnyű vagy, oly boldog, frissen hunyorogsz a napon, puha arcod kis gödreiből mosolyok szálldosnak szabadon. Boldog a test s te jószívvel véle vigadsz, hogy újra meglelte helyét –, forgolódj csak, duruzsolj – mint a patak, ha érzi a nap melegét. Lám, újra születtél… vár a világ már, hogy zord tárgyai közt elkanyarogtassa kicsi sorsod, rázza nevetve bujkáló örömöd. Nézd, hogy nyúlna feléd síkos ujjaival már, az ablakon át ügyesen hogy csiklandozna a vén hunyori, hogy csak a hangod hallja, naiv szerelem. Szökkenj hát, mint a patak, röppenj hát mint a madár, verd föl bús életemet, e kietlen völgyet, a hajnali s alkonyi pírnak páros rácsa megett. Mindezt a néma vidéket! amely, lásd, annyi tavaszból, annyi csapat elsuhanó szép évszakból nem tartott vissza borongó dombjai közt csak egy madarat…