Hársfák

Hosszú boros-pincét idéz
ez a tavaszi hársfasor,
hova az alkonyat határán
az ellobbanó ég alól
befordultam és enyhülést,
vigaszt keresve, meg-megállva
lépegetek magányosan
egyre szagosabb félhomályba.
A két oldalról összehajló
nyirkos, hűs boltozat alatt
ingerlő, sikos ízek úsznak,
mint pincék nyers fala alatt.
A bokrok, ágak, mint a dongák,
minden lépésnél új zamat,
fortyogó sűrű illatukkal
emlékek állnak sorfalat.
Mintha kétfelől a homályban
nagyhasú hordók ontanák
elmult nyarak hívogató
hevének tiszta illatát.
Mintha kétfelől mindegyik fa
törzséből csepegő csapok
nyúlnának, várnak, hogy nyikorgó
nyakukat ha megcsavarod:
hadd öntsék lelkesülve, mint a
néma, ki megleli szavát,
a föld, a hűtlen évszakoknak
hízelgő édes vigaszát.
Vigaszt a szívnek és ha kell, hát
mámort, hogy annyi tél alól
fényre vezet, tavaszra mégis
ez a hajlongó folyosó…
Más napra, égre – mosolyogva
magam már úgy figyelek,
oly megbocsátón, mint a csöndes
csecsemő-léptű részegek.
Úgy távolodom a városból,
mint titkos alagúton át.
Gyerünk, reméld te árva lélek,
vár még egy másik, jobb világ.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]