Az évszakok futásáról

1 Gyorsan röppentek az évszakok, be gyorsan,   be gyorsan, gyorsan, angyalom! rozsdállott, fehérlett – zöldel az út újra   a domboldalakon. Évszak, évszak után – milyen diadallal   futott le mindegyik győztesen a maga színébe borítva   a nyír leveleit. Dörögtek, cikáztak, óh be vakítottak –   már nem vakítanak, lassul az iram már, szorongva lesem már   fordulataikat. Jön a tavasz újra – be tétova már ez!   meg-megáll, csöndesen, lépésről-lépésre jő, hogy ragyogását   megszokhassa szemem. Szelíd napjaival úgy seregül körém,   mint ismerős család. Egyenként veszem el, forgatom zavartan,   amit kezembe ád. Mire jó már nékem, kérdezem tünődve –   ránézek s lepörög lám a virág szirma, mit repkedő kezed   kabátomra tüzött.   2 Sört kortyolok, míg te kedvenc gyümölcsödet,   e tál epret eszed, szívom a reggeli rét szagát és érzem,   ahogy öregedek. Tisztul az illat is, ez is, az is külön   küldi lágy áramát; oldódik a csomó, a régi, a tarka,   a boldog kuszaság. Oldódik, s mi marad belőle? Ideje,   hogy nekem is legyen kedvenc gyümölcsöm és kedvenc virágom itt   és kedvenc istenem. Előbb a liliom sűrű illata, most   a tavalyi avar rothadó szaga csap arcomba és vonna   lengő karjaival. Erre-e vagy arra – jobb volna semerre,   jobb volna sehova! szüköl a szív, mikor eszmélnie kell már   és választania! Akármit választasz, csak szegényebb leszel,   szegény szív koldusabb, míg a gazdag vásár csengő kincseivel   vígan tovább halad. Elcsörömpöl s vissza már egyre ritkábban   fordítja a rudat… Járt a tavasz hozzám s a rögös hegyhátban   egyszer csak elakadt.