Két régi vers egy kutyáról

1 Dícsérjék mások háladó lélekkel tanítójukat, az élet felé nékem egy kutya mutatta az utat. Vele indultam legelőször az udvarból ki a világba. Szaglászva cikázott előttem, tanulékonyan én utána. Futott az úton és a réten, és hogyha valamit talált, csahintott egyet. Szinte intett, ahogy vígan kétlábra állt. Egy ürgeluk itt – magyarázta, itt meg egy róka fekhetett. Félmétert szökkent, hogy elkapja a fölrebbenő fürjeket. Kavicsot dobtam a folyóba – úszott máris. A közepén szemrehányóan vakkantott és fejcsóválva lépdelt felém. Elébe térdeltem, fejét magamhoz öleltem zavart szívvel és néztem hű szemét, de ő vígan arcomba nyalt. Elugrott, rázta a vizet, fröcskölte a virágokat – így kellene már nékem is lerázni minden gondomat. És megbocsátani neked, játékaidat, istenem és játszani, míg fejemet át nem öleled hirtelen. 1920   2 Völgyeken át és dobogó hidakon át és hűvös kertek mentén futottam lángvető porban a zörgő kocsi mellett. Futottam, fuldokoltam, bordáim közül víz szakadt, a porba-fénybe lógó nyelvvel hullattam izzadságomat. Senki sem hívott, senki nem küldött, nem is nézett reám, fent részegen dalolt a gazda, futottam a gazda után. Ugrottam, bukfenceztem is, a szekér felhők között dörgött – szóltam volna: jaj! – s újra: jaj! torkom rekedten hörgött. Zihálva, futva tértek udvarba végre a lovak, leszállt a gazda és megindult az árnyékos tornác alatt. Léptem dülöngve én is, végre lábához hullni boldogan – lehullni és felugrani, ha csak egy kívánsága van. Nyíva röpültem ki az ajtón, ahogy vadul belémrugott – zuhant szívem az éjszakában, akár ti, hulló csillagok. 1921