Oly időben éltem

Oly időben éltem, midőn halványodtak a királyok, hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek. A lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott. Nem sajnáltam őket, hogy sorra odavesztek. Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem. Felettem évek úsztak, mint fellegek oly gyorsan. Estékre emlékszem… csak vártam, míg köröttem a táj horpadni látszott, mint tenger fuvalomban. A táj, a városok, a zsarnokok szobrai – Oly esendő volt mindez s nyúló, mint ostoba álom! Csak vártam, mikor fognak már arcra omlani, porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron. Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem meredten. Előttem vetés habzott s mosta dühödten lábam. Mint tőr szúrásai: hosszúkat lélegeztem… Csak bokáig álltam ebben a világban. Közöny és szomorúság. Ifjú lány állt mellettem, alakja lágyan ingott ide-oda a szélben. Sóhajtva vállamra dőlt, elaludt kimerülten. Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.