Tavasz volt

Puskámmal vállamon, tapostam a szántást órák óta már, hajamat a szél lódítgatta, bokáimat a barna sár; futottam is, elért a zápor, de egy bőlombú tölgy alatt, mint óriás kotlós tövében kibőjtöltem a zivatart; dőlt az eső, de ott meleg volt, mint fészkek fülledt fenekén, vígan forogtam, míg fejemben kölni kezdett e költemény; kiderült újra, füttyentgetve kószáltam tovább, a nyulak (tilalom volt rájuk) nevetve rázták felém kis jobbukat; galambcsapat rebbent előttem, mint széthulló fehér csokor, fölfelé hulló tiszta szirmok! mint bugyborék a víz alól! Hirtelen mintha víz alatt, mély tó alatt, egy mesebeli tájon álltam és néztem volna meleg sóhajom szállani! egy füttynyi fürge buborékot, mely szívemből lobban elő és száll feléd föl, a fölszínre levegős, napfényes jövő! Már alkonyult, midőn a tisztes malom mellett, melynek öreg szíve oly békésen tagolta, mérte a könnyű perceket, amidőn ráeszméltem arra, hogy nem a zsákmány, nem a vad csalt el hazulról… mást kutattam, a rejlő, bujkáló tavaszt, az érkező tavaszt, a lágyan csipegőt, be-beüzenőt, azt hajszoltam, a megújuló, a megújító friss időt s tán ifjúságomat… merengve indultam üresen haza, fiatal kutyámat vidáman messziről üdvözölte a völgyből egy másik kis kutya.