Ami újra elmarad

Cseppre csepp, csöpög a hólé sűrűn már az ereszen, gyöngyfüggöny leng a ház hosszán, hajladozik fényesen. Minden ház egy tündérkastély, csupa ékszer, csupa dísz, gyémántos a kazal, boglya, még a kutya óla is. Cseng és csorog és sugárzik, ünnepet ül a nyomor – oly tétován, mint zokogó koldus arcán a mosoly. Süt a nap, a vékony sárban vet biborló gyűrüket, csülkig olvasztott aranyban ballagnak a tehenek. Oly fájdalmas, oly esetlen ez a szikrázó öröm! oly hontalan az új napfény a fagyos göröngyökön, oly fájdalmas, oly esetlen a szívben is melege, ingadozik, itt maradjon, maradjon-e, menjen-e. Hull arcomra, símogatja, tűröm bársony-melegét, félszegen bár, mint az árva kegyes úrhölgyek kezét. A cirógató, becéző, jószagú ujjak nyomán sötét bánat kél a szívben igaz szeretet után! Fénnyel, zajjal közelgő nyár, elsőt csengő madarak, azt idézitek csak újra, ami újra elmarad. Büszke nyitány, szép igéret, harmincadik! – nagy zenéd zajából kihallom az ősz gúnyolódó fütty-jelét.