Újoncok
| Egy csókot az anyának, egy intést a jóbarátnak |
| s egy hosszú rozmaringot, szerelmesem néked, nagy aluvó! |
| és ahogy az illik: havat a határnak, |
| s künn a kapun túl verje a földet a ló… |
|
| Aztán ti, társaim: táncra az éjjeli szép havazásban |
| egymás nyakát ölelve s szökkenve, ahogyan sikong a duda, |
| míg a toronyból elcsendül néhány éles ütés – száll könnyen a tájra, |
| s lányra, akit nem lát közülünk már senki soha! |
|
| Ez való mihozzánk s nyeregbe zökkenve majd a csendes utcán |
| bódultan ügetni, mintha ez az éj is már csak emlék volna – |
| kakas szól majd, itt-ott kemence világol, kenyérszag száll… aztán |
| vágtára a porzó északi hóba! |
|
| Apánkat, anyánkat, így hagyjuk el édes szép szeretőnket; |
| dalra fiúk! – hogy lám, ha nevünket emlegetik majd |
| könny közt is mosolyogva mondja anyánk majd: |
| hogy’ táncoltak a hóban, hogy vigadoztak… |
|
|
|