Isten ostora

Kik voltak, honnan, hova tűntek? messze jártak már, amidőn nagy robajukra kiszaladtunk, megszorultunk a küszöbön. Három megyéből ami pompa, fény lehetett és hatalom, ott száguldott a messze völgyben fogat előtt és fogaton. Lovak és urak és csillagként forgó fénymázas kerekek s büszke kocsisok vas derékkal urak és paripák felett. Isteneket képzeltem én így később – a gyeplős Phaeton szállhatott úgy, mint ezek szálltak azon a nyári alkonyon. Csak néztük őket elbűvölve, élő mese volt! – a kövér, kemény lovak farán síkos, gyors villámokat dobált a fény. Országúton és dülőúton gyöngyházbélű híg ég alatt versenyeztek, hátuk mögötte nagy port vetettek az utak. Itt is, amott is messzenyúlva porzott a vidék, mintha csak egy láthatatlan kéz mért volna hátára vad csapásokat. Egy láthatatlan szíjas ostor, mely a mosolygó ég mögül csak üt, csak veri azt a földet dühödten, érthetetlenül. Így látom egyre azt a tájat – s népét, akit azóta sem védett senki, hacsak a testvér, a fiú költők szava nem. – Ütésre ének! – golyónál is messzebb száll – szálljon hát a dal! sziszegve, élesen, a válasz kitörő panaszaival! Csatázva, küzdve, míg a régi tájról csitítva, szeliden föl nem süt anyánk mosolyával a megbocsátó győzelem…