Téli éj

Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz újra minden, mint e világban volt. Künt az ablak előtt megropog a friss hó, csikorog, nyikorgál, ahogy a favágók elcsoszognak sorra… Lent a puszta kútnál szomjas ökrök bőgnek… nyujtva s panaszosan… mint e világban volt. Mint e világban volt, úgy lesz újra minden… zsong a téli reggel, Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába, söpröget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. Alszol még, de beleng álmodba is a tej édeskés párája. Így lesz újra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent újra, páros drótja közt a megtisztitott lámpát… a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl. Mintha minden újra kezdődne!… Egyszerre tisztán, megújulva ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől. Ez lesz a másvilág… nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan elváltak, nevetve fűzzük egymás nyaka köré karjainkat – Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban. Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap. Az édes, a könnyű, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja, mivel hajdan újra s újra hitegetett: sohase lesz vége – Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába dőlsz és nevetgélve tekintgetsz a téli derűs szép vidékre! A gyönyörű völgybe! – s integetsz, ha néha ismerősök jönnek küszködve a hóba’ S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig idegenben! Ifjú könnyeidet, férfi vergődésed… a jajt, hajh-t, a négy sírt, melyeknél zokogva nyögtél s átkozódtál… elfeledted mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz újra minden! S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik éjét, mikor zengve-búgva leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva kiáltottál volna – már az ég felé is! – s szenvedtél csak némán asztalra borulva, mert se földön, se égen nem lelted helyedet, sehol e világba…