Az első tél, amire emlékszem¹

Lehullt a hó, a szürkületben villogva szálltak a pihék, megülték a barna göröngyök apróka alpes tetejét. Falta őket a sár, de jöttek, csak kanyarogtak – ügyesen gyűltek, mint nemrég még a lepkék a kis pocsolya-széleken. Ökrök bőgtek az itatónál, kapkodták gőzlő orrukat, rázták panaszosan nyakukról a konok fehér rajokat. Távolról ebvonítás hallott, tyúkok karácsolásai, rémült csipogás, mint egy szétvert sereg vad sikoltásai. Sötétül egyre s a sötétre mint egy „Mene-Tekel” nyoma fenyegetőn kirajzolódott a fák tündöklő ág-boga. Vonal vonalra, ág után ág, a hófehér sövény megett fölálltak sorra a gyümölcsfák mint visszajáró szellemek. Mesékben élő gyermek, vártam ott az ablaknál a – csodát; most jön talán, mostan „jövend el”, most, fehéren, a másvilág! Csak a hideg jött. Hasoncsúszva bujt, bujt be az ajtó alatt és harapdálta, harapdálta, harapdálta a lábamat.