Újév napján írtam

Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár és lett is valóban. Mintha ezer kaptár nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek, belepték a pihék már az egész kertet. Néztem hogyan szállnak,   néha visszaszálltak, mint aki megfordul még egy búcsúszóra. Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve szánok szaladtak el valahol a völgybe, láthatatlan, mintha mind álmodtam volna… A lágy alkonyattal szétömölt a tájon   a zsongó karácsony. Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában. Mire vártam? Ma sem tudom mire vártam. Akkoriban én úgy képzeltem az évet, mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget, hallottam és láttam, hogy mindenki örül,   a kis tűzhely körül. – Akkoriban én úgy képzeltem az időt,   mint egy hosszú mezőt. Elején tavaszi virágok nyílottak, arrébb a nyár arany kepéi ragyogtak, majd gyömölccsel terhes őszi fák… e megett   magas, havas hegyek – s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége: iszonyú szakadék zuzmorával, jéggel – így képzeltem nyáron… és hittem előre, hogy ott feljutok majd valami tetőre s megláthatom onnan, a havas táj fölött, reményeink honát, azt a híres jövőt,   mit el sosem értem.   Szép ligetnek véltem, lombjai a szélben fényesen lengenek, felette koszorút állnak a fellegek.   Titkos szorongásban éltem napról napra december havában.   Kint a nedves kazlak reggelente harsány aranyszint ontottak. Aztán hó lett és csend. Nagy csend, csak a bezárt kakasok hallattak pár kukorékolást. Szinte emelkedni éreztem a tájat, a kedves dombokat, az ismerős fákat, havas udvarunkat fürge talpam alatt – És eljött az ünnep s minden régi maradt. Évre évek multak s azóta én sokszor vártam még gyermekként az évfordulatkor, hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem, látok is valamit –, másszor legyintettem s Szilveszter csuszamló, sikongató éjén részegen pörögtem az év meredélyén. Megtörten ébredtem, sík, havas reggelen járt szemem s borzongva láttam: ez a jelen, ez a lapos hideg, amelyből sárosan nyult egy-egy országút előre gyászosan – Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé, fázva lépdeltem új s új szakadék elé. Néha még fölvágtam rémülten fejemet,   feléd, régi liget! Újév napján írtam, amit eddig írtam, halott emlékeim fölött virrasztottam. Melyen át először néztem szét e földön, a kis ablakot most szomorúan törlöm s nézem a hófedte határt fáradt szemmel: fehér buckáival, mint megőszült tenger. – Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével az utolsó habok, aztán az is elül – s ím a hajótörött szemén könny melegül:   hol vagy te jövendő?   Hóban, ködben állnak jegenyéi ott fenn a régi hegyhátnak s az uj esztendőbe bukott vidék felett el-eltünedeznek, mint a kisértetek. Ország süllyedt itt hó, éhség, nyomor alá, rajta mint vizipók futkároz a halál.