Utazunk, rázódunk…¹

Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet az őszi vetések, fák felöltenek, mikor a legelső dér rájuk leszáll. Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj. Kocsin utazunk, a szaladó szekér összeráz a kemény hantok tetején. Körül a napfényben szikrázó mező – szöcskemód szökdel a milljó drágakő. A zöld táj a jég friss fénymázain át úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág. Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok, oldalukból órjás, fehér szárny lobog. Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak – Illés! hova visz e lángoló fogat? Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek, nehogy leharapjam dalos nyelvemet. Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök tetején, mint érdes csillagok között. Ki ez útra téved, óh az néma már, lemond a világról, önmagába száll. Némán, elfogódva nézek szerteszét táncoló környékem, gyémántló vidék. Te vagy? Mintha már fent, halálom után idézne sóváran hű fantáziám. Fehér ez az út itt, akár a tejút. Elmarad a föld és elmarad a múlt. – Kirázza ez, bátyám, még a lelket is – Még a gyereket is – mekeg a kocsis. Köznapi mennyország! – Ilyet akarok, ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok röpítsenek majd, ha fagyos orromon az öröklét éles legét kapkodom. Ez az örök-győztes szép szin várjon ott! Ez az eleven zöld! amely úgy lobog, ismerősen, mégis titokkal tele, mint ifjú kedvesem nevető szeme. (Kedvesemé, aki – míg én e magas bús eszmevilággal töltöm agyamat – békésen kuporog, puhán, csendesen mint fészekben alszik itt a térdemen…)