Utazunk, rázódunk…1

Ó, az a finom szín! A lágy zöld, melyet
az őszi vetések, fák felöltenek,
mikor a legelső dér rájuk leszáll.
Mikor az éj alatt csonttá fagy a táj.
Kocsin utazunk, a szaladó szekér
összeráz a kemény hantok tetején.
Körül a napfényben szikrázó mező –
szöcskemód szökdel a milljó drágakő.
A zöld táj a jég friss fénymázain át
úgy vakit, úgy villog, mint a másvilág.
Gőzt fúnak a lovak, mint a táltosok,
oldalukból órjás, fehér szárny lobog.
Nagy fehér szárnyakkal vágtató lovak –
Illés! hova visz e lángoló fogat?
Nem szólhatok, sajna, nem felelhetek,
nehogy leharapjam dalos nyelvemet.
Utazunk, rázódunk, szikrázó rögök
tetején, mint érdes csillagok között.
Ki ez útra téved, óh az néma már,
lemond a világról, önmagába száll.
Némán, elfogódva nézek szerteszét
táncoló környékem, gyémántló vidék.
Te vagy? Mintha már fent, halálom után
idézne sóváran hű fantáziám.
Fehér ez az út itt, akár a tejút.
Elmarad a föld és elmarad a múlt.
– Kirázza ez, bátyám, még a lelket is –
Még a gyereket is – mekeg a kocsis.
Köznapi mennyország! – Ilyet akarok,
ily kétkezi jámbor kocsis-angyalok
röpítsenek majd, ha fagyos orromon
az öröklét éles legét kapkodom.
Ez az örök-győztes szép szin várjon ott!
Ez az eleven zöld! amely úgy lobog,
ismerősen, mégis titokkal tele,
mint ifjú kedvesem nevető szeme.
(Kedvesemé, aki – míg én e magas
bús eszmevilággal töltöm agyamat –
békésen kuporog, puhán, csendesen
mint fészekben alszik itt a térdemen…)
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]